Menü Bezárás

Vencser László szentbeszéde Varga János rektor ezüstmiséjén, Bécs, Pázmáneum, 2020. június 19.

 

Jézus Szíve ünnepe: Törv 7,6–11; 1 Jn 4,7–16; Mt 11,25–30

Kedves Ünneplő Testvérek! Kedves Jubiláns Paptestvérem, Kedves Janó!

A mai napra szóló meghívásod, hogy itt Bécsben, a Pázmáneumban ezüstmiséden az ünnepi szónok legyek, már a koronavírus megjelenése előtt elhangzott. Aztán március közepétől nem láttuk, hogy miként alakul a helyzet. Június 10-én végül felhívtál és elmondtad, hogy döntöttél: szerényebb körülmények között, az eredetileg tervezett napon, 19-én, Jézus Szíve ünnepén megtartod hálaadó szentmisédet. Ismét elővettem korábbi, jubileumoddal kapcsolatos prédikációs feljegyzéseimet és elkezdtem megfogalmazni köszöntésedre a gondolataimat, illetve Jézus Szíve ünnepének üzenetét.

Szent II. János Pál pápa 2002-es kezdeményezése óta Jézus Szíve ünnepe minden évben a papok megszentelődésének világnapja, így jubileumod különös hangsúlyt kap.

Köszönöm a meghívást, a megtisztelő kitüntetést, hogy szólhatok jubileumodon.

Élet- és hivatástörténet

Minden népnek, kisebb-nagyobb közösségnek, a családnak és az egyénnek is van saját élet-, illetve hivatástörténete.

A mai Olvasmányban, Mózes 5. Könyvében, a Törvénykönyvben hallottuk az Isten által kiválasztott és meghívott Mózes szavait, akit az Úr a választott nép vezetőjévé rendelt, hogy a negyvenéves pusztai vándorlás idején irányítsa a nép életét, hogy elérjenek az ígéret földjére. Ő hívta fel a nép figyelmét a kiválasztottságra: „Te az Úr, a te Istened szent népe vagy, téged választott ki az Úr.” Mózes ennek okát is elmondja a népnek: azért, mert szeretett benneteket! A választott nép élettörténete egyben hivatástörténete is. Ez pedig az igaz Isten elfogadását, imádását jelentette.

Jézus földi élete óta, különösen a Szentlélek eljövetelét követően, amikor az apostolok a Jézus mennybemenetelekor kapott megbízatást elkezdték megvalósítani és elmentek a világ akkor ismert tájaira hirdetni az Örömhírt és megkeresztelni az embereket, Isten újabb és újabb népeket választott ki magának és hívott meg az egyház közösségébe. Tette ezt minden alkalommal azért, mert szerette az adott népet.

A mi népünk is ezek közé tartozik. Meghívta és megbízta Szent István királyunkat, hogy adja tudtára népének ezt a tényt, vezesse azon az úton, amelyet a Rómából kapott Szent Korona révén számára kijelölt. Elmondhatjuk, hogy „választott” néppé váltunk mi is, mert szeretett minket is. Történelmünk visszatérően ezt igazolta, amiért hálásak lehetünk.

Népünk egyik fiát, az ezüstmisés Varga Jánost is kiválasztotta, meghívta, hogy papként szolgálja Isten népét. Neki is van élettörténete, hivatástörténete.

Akik a magyarországi, vallásos családok hetilapja, a Keresztény Élet 2016. október 23-i számát annak idején kezükbe vették és annak Papi Arcélek rovatában a Varga Gabriella által jegyzett Varga János-életrajzot olvasták, vagy legutóbb az Életünk honlapján, illetve a lap júniusi nyomtatott számát olvasták, abban jubilánsunk írásával és Varga Gabriella soraival szintén találkozhattak, megismerhették Varga János hivatásának történetét. Csak röviden utalok erre.

Varga János 1960. április 12-én született Budapesten. Harmincöt évvel később, 1995. június 17-én szentelte pappá az esztergomi bazilikában Paskai László bíboros. Ez huszonöt évvel ezelőtt történt.

Kedves Jubiláns Paptestvérem, Kedves Janó! Életednek mindkét időszaka gazdag eseményekben: a pappá szentelésedet megelőző harmincöt év és az azt követő huszonöt év is.

Az Életünk júniusi számában megjelent, „Téged akarlak örökre dicsőíteni” című írásodban, amelyet vallomásnak is lehet tekinteni – én annak látom –, az Isten által érkező megszólításokat, a kiválasztást, a konkrét pillanatokat, a szólítás időpontjait hivatásod történetében Te egy-egy új kezdetként említed. Felidézed az elsőáldozáshoz kapcsolódó első felnőtt-ifjúsági hittanórákat, majd bérmálkozásodat, és az akkor választott bérmaneved, Benedek alapján említed a második védőszentednek tekintett Szent Benedek mondásához kapcsolódó döntésedet: „Krisztusnak semmit elébe ne tegyetek!” Így született meg benned az elhatározás, hogy Te sem teszel Neki semmit sem elébe, mert „De jó is lenne igy élni”, fogalmaztad meg mély meggyőződéssel.

És „vallomásodban” felidézed a Budapest–Esztergom útvonalon történt papszentelési éjszakai zarándoklatokat, a kóruséneklést, abból a Bach János passziójának zárókorálját, hogy Te Őt örökre akarod dicsőíteni.

Ezek a pillanatok rádöbbentettek Téged arra: igen, ezt és csak ezt szeretnéd te is tenni, ha a Jóisten méltónak talál rá.

Ezeket a pillanatokat csodálatos utazásnak nevezed, ahol egy ponton egyértelművé vált: el kell hagyni minden addigit! A hatéves tanulmányi papságra való előkészületet csupán néhány pillanatnak nevezed, amit követett a huszonöt évvel ezelőtti pappá szentelésed. Amikor elérkezett az a pillanat, úgy gondolom, beteljesülni láttad Szent Ágoston kijelentését: „Nyugtalan a mi szívünk, amig meg nem talál Téged.” Mi, papok igy gondolunk vissza a pappá szentelést megelőző, illetve annak pillanataira. Olyan gazdagságot éltél meg azokban a pillanatokban, hogy két papi jelmondatot választottál. Az egyik a szentpáli: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14), a másik a szentjánosi: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

Huszonöt év papi szolgálat

Ennek a két jelmondatnak a szellemében kezdted meg Budapesten papi szolgálatodat huszonöt évvel ezelőtt. Tizenkét évig segédlelkészként voltál jelen a fővárosban, majd Remetekertvárosban plébánosként vezetted a Szentlélek-plébániát.

Onnan érkeztél tíz évvel ezelőtt, 2010. augusztus 1-jén Bécsbe és vetted át rektorként a Pázmáneum vezetését. Hármas jubileumot ünnepelsz ebben az évben: hatvanéves vagy, ezüstmisés és tíz éve szolgálsz itt a Pázmáneum rektoraként. Már korábban, de ezekben az években is szívügyed a Communione e Liberazione mozgalomban való jelenlét, és ott vagy a Házas Hétvége mozgalom életében is, nem is beszélve, hogy a média mindig fontos maradt számodra, azt az evangelizáció eszközeként is használod.

Ismeretségünk, barátságunk ebben a tíz évben gyökerezik. Jól emlékszem 2010. október 9-ére. Szombati nap volt és délután 5 órakor itt ebben a kápolnában a kíváncsi, de örömtől sugárzó bécsi magyarokkal együtt ünnepelted az Eucharisztiát, amikor beköszöntél, bemutatkoztál. Fiatalos, 50 éves rektor állt előttünk, közöttünk. Nem könnyű örökséget vettél át, már ami a Pázmáneum és a bécsi magyarok kapcsolatát illeti. Magaddal hoztad pappá szentelésedkor választott jelmondataidat és azt a meggyőződést, hitvallást, amiről a mai Szentleckében János apostol első leveléből hallottunk, vagyis hogy Isten a szeretet és ennek lényege, hogy Isten szeret minket.

Ma is előttem van az a lelkesedés, az a meghívás, amit azon a napon a bécsi magyarok felé intéztél. Hasonlított a mai Evangéliumban elhangzott jézusi üzenethez. Jézus, amikor Isten Országának titkairól beszél, elénk állítja az Atyával való kapcsolatát. Dicsőíti az Atyát, hogy mindazt, amit elrejtett az okosak és bölcsek elől, kinyilatkoztatta a kicsinyeknek, és Ő mindazt, ami az emberek számára fontos, kinyilatkoztatta apostolainak. Ennek hírül adását követően mondja: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítelek titeket” (Mt 11,28).

Ilyen lelkülettel hívtad Te is a bécsi magyarokat. Kijelentetted, hogy a Pázmáneum kapuja mindenki számára nyitva áll. Olyan volt a meghívás, ez az üzenet, mint a „szív küldi szívnek szívesen” egykori rádióadás: nem mindenki hallotta meg hívásodat, és ma is vannak, akiknél ez süket fülekre talál. Szerencsére sokan voltak és vannak azok is, akik hívószavadat meghallották és meghallják.

Jézushoz hasonlóan Te is állandóan hívod az embereket, mert tudod, hogy sokan vannak, akik terheket cipelnek. Hiszel abban, hogy ez a négyszáz éves intézet képes összegyűjteni az embereket, képes a bécsi magyarok számára valóságos otthonként működni.

„Vallomásodban”, az idézett írásodban az Életünk júniusi számában „kegyelmi tavaszról” beszélsz. Ilyen tavaszt hoztál tíz évvel ezelőtt ide Bécsbe, a Pázmáneumba. Lelki, szellemi, kulturális központtá tetted ezt a házat, ahol az emberek az általad bemutatott szombat esti szentmiséken, a különféle programokon töltekeznek és megerősödnek. A bécsi magyarok, de minden magyar nevében is megköszönöm Neked ezt az önzetlen szolgálatot.

És köszönöm Neked a barátságot, amellyel megajándékoztál. Köszönöm az itt, a Pázmáneumban eltöltött pillanatokat, a beszélgetéseket, egymás kölcsönös erősítését. Hét évig közeli szomszédok voltunk és én az átellenben lévő Bécsi Szemináriumban lévő irodámból hetente meglátogattalak, élvezhettem vendégszeretetedet és fogyaszthattam finom kávédat.

Amikor „fedél nélkül” maradtam, mert a Bécsi Szemináriumot átépítették és az ottani szobámból költöznöm kellett, Te segítségemre siettél és itt, a Pázmáneumban lakhatási lehetőséget kínáltál számomra. Ha nem is kellett azt hosszú távon igénybe vennem, mert rövid időn belül a Schwedenplatz közelében a Püspökkari Konferencia lakást bérelt számomra, de gesztusodat nem lehet feledni.

Mint ahogy azt sem, hogy 2011-ben, amikor szeptember 12-én Ditróban 40 éves papságomért adtam hálát, nem sajnáltad a fáradságot és eljöttél szülőfalumba, hogy az Idegenből a szülőföldért elnevezésű konferencián előadást tartsál Egy nemzet vagyunk címmel. Akkor is hangsúlyoztad: az egyén érdekét alá kell rendelni a közösség érdekének, ami fontos a nemzet egysége szempontjából. Előadásodban a magyarság jövőjével foglalkoztál, és elmondtad, hogy Európában elsősorban magunkért vagyunk felelősek, és hogy meg kell mutatnunk nemzeti értékeinket, sajátosságainkat. Ezt te feladatként jelölted meg. Amit ott, Ditróban megfogalmaztál, itt, Bécsben állandóan tapasztaljuk részedről. Ismételten köszönöm, hogy akkor eljöttél szülőfalumba.

Amikor pedig 2016 szeptember végén a gyulafehérvári székesegyház búcsúünnepén, Szent Mihály főangyal napján a Márton Áron-szarkofág megáldását ünnepeltük – akkor hozták fel a kriptából a püspök földi maradványait – ott voltál az ausztriai magyarok csoportjában és az utazás idején lelkiekben gazdagítottad a résztvevőket és humoroddal igyekeztél a pillanatokat vidámmá, derűssé tenni. Köszönjük, hogy akkor is velünk tartottál.

És ott vagy minden év januárjában Kismartonban a Pál László által szervezett, magyar és magyarul beszélő papok találkozóján. Mi mindig örülünk jelenlétednek, paptestvéri, baráti szavaidnak. Áldjon meg mindenért a Jóisten.

Kedves Janó! Ezüstmiséd alkalmával megköszönjük Neked mindazt, amit életedben tettél, amit 25 éves papi szolgálatod által az embereknek nyújtottál. Imádkozunk érted, hívek és mi, paptestvéreid. Kívánjuk, hogy örökre dicsőítsd Istent és enyhítsd az emberek fájdalmát, könnyítsd terheiket. Gratulálunk Neked. Ad multos annos!

Pázmáneum-fotó: Andreas Pöschek