Menü Bezárás

Átgyalogolva a Mura jegén – Baka Károly életútja

Trianon103/84*

Az esztelneki születésű, Magyarországon is tanult és dolgozott, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után pedig Kanadába kivándorolt Baka Károly életútját a szintén háromszéki származású, Torontóban élő és alkotó Dancs Rózsa Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei című kötetéből is megismerhettük (Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017, 17–20. oldal). Az interjút Turóczi Tamás készítette. Ezt vettük alapul, amikor úgy határoztunk, hogy a sikeres építészmérnöki pályát bejárt honfitársunk kalandos sorsát bemutatjuk Trianon 103 sorozatunkban.

Baka Károly 1925. november 5-én született Esztelneken kurtapataki nemesi család sarjaként. A Baka család 1929-ben költözött Esztelnekről Kézdivásárhelyre a jelenlegi Bem utcába. Édesapja kovácsmester volt. Hét gyermek – hat fiú és egy lány – született, Károly bácsi ikertestvére csecsemőkorában hunyt el. E sorok írásakor (2017) rajta kívül a legkisebb fiútestvére és a négy évvel fiatalabb húga él, utóbbi Székelyudvarhelyen ferences apáca. A gimnáziumot a kantai iskolában végezte 1937 és 1945 között Bándi Csabával és Szőts Istvánnal egy osztályban. A céhes városból abban az esztendőben Budapestre került, ahol a Műszaki Egyetemen 1952. február 22-én szerzett építészmérnöki oklevelet. Debrics Lajos akkori közlekedésügyi miniszter kétszer is megkereste azzal az ajánlattal, hogy lépjen be a kommunista pártba, és akkor mellette kaphat állást, de nem óhajtott párttag lenni, inkább a Balaton környéki vasutak és állomások háború utáni újraépítését vállalta. Mérnöki munkáját a Magyar Államvasutak (MÁV) nagykanizsai osztálymérnökségén kezdte mint szakaszmérnök. Állomások bővítését és korszerűsítését tervezte meg. 1955 és 1957 februárja között a kaposvári Útfenntartó Vállalatnál kirendeltségvezető volt. Felfelé ívelő karrierjét az 1956-os forradalom törte derékba. „Nagykanizsán aktívan részt vettem az 1956-os forradalmi eseményekben. Fegyvereket vettem fel a zászlóaljtól (a zászlóaljparancsnok-ezredes jó barátom volt, mert rendbe hoztam nekik a kaszárnyát), amelyeket eljuttattam a fővárosba a forradalmároknak, így a forradalom vérbe fojtása után jómagam is az Államvédelmi Hatóság célkeresztjébe kerültem. Hogy elkerüljem a letartóztatást, 1957. február 6-án feleségemmel és három kisgyermekemmel (legkisebb párhónapos, a legnagyobb 3 és fél éves volt) nyakunkba vettük az utat és átgyalogoltunk a Mura jegén. A mai Horvátország, akkor Jugoszlávia területén lévő Gerovóban előbb az amerikai, majd a kanadai nagykövetségen kerestünk menedéket, hogy kimenekülhessünk Kelet-Európából” – – emlékezett vissza a történtekre. Az Amerikai Egyesült Államokba akartak menni, de még három-négy hónapig kellett volna várniuk, így végül 1957. június 29-től Kanada földjére léptek, s Montreálban találtak új otthonra. Montreálban még abban az évben elismerték a mérnöki oklevelét, és július 22-én munkába is állt, nyugdíjba vonulásáig évente 350–400 építészeti projekt ment át a kezén… (Vö.: Iochom István: Esztelnektől Montreálig. Háromszék, 2017. június 22.) A következőkben Baka Károly szavait olvashatjuk.

Menekülés Jugoszlávián át

Amikor megkezdődött a forradalom, beléptem a Népőrségbe. Ott aztán mindenben részt vettem, de ahogy megjöttek az oroszok, 1957. február 5-én eljöttem.

Nagyon gyorsan zajlottak a dolgok, két-három nap alatt már úgy éreztük, hogy felszabadultunk. A műegyetemi hallgatók indították el a forradalmat. De hirtelen, két nap alatt már minden megváltozott. A hírek rádión keresztül terjedtek. Több városban, Székesfehérvár mellett, a határ mentén is lőttek, sortüzet adtak le a tömegre. Én a nagykanizsai hadsereg parancsnokával jóban voltam. Amikor a hegyekből kértek tőlem fegyvereket, bementem hozzá, ő adott is egy autóra való puskát. Emiatt vittek volna el engem az ávósok.

Még készültünk november 4. után is, hogy március 15-én szervezünk valamit a kommunisták ellen, de ők akkor már nyeregben voltak. Tudták azt, hogy mi volt a szerepem a Népőrségben, az ÁVH egy délután keresett is, de akkor nem találtak otthon. Én azonnal, még akkor este szedtem a sátorfámat és elindultam, az embereim segítettek a határig eljutni. A Murán a jégen csúsztunk egyenként keresztül.

Jugoszlávián keresztül menekültem, mert a nyugati határ már le volt zárva.

Murakeresztúron volt a munkahelyem, a Dunántúl egy részén én kezeltem a vasútvonalat. A jugoszláv közlekedésügyi miniszter tudta, hogy ki vagyok, mert állandóan a határ melletti vonalon jártam, ott jól ismertek. Tudták azt is, hogy nem vagyok párttag. Ott is akartak tartani, hogy menjek a minisztériumba dolgozni – de én inkább elmenekültem. Akit kiszemeltek maguknak, azt elvitték a nyaralóba, Tuheljske Toplicába. Oda februárban érkeztem, de júniusban ott is hagytam az egészet. Onnan le kellett menni Gerovóba, ahol voltak a külképviseletek. Először az Egyesült Államokba akartam menni, de oda sokáig kellett volna várnom. Ajánlották Kanadát, mondták, hogy onnan bármikor átmehetek az USA-ba, ha akarok. Így jöttem Kanadába.

Az újhaza neve: Kanada

A diploma volt az első, amit becsomagoltam, arra kellett vigyázni! Utána meg az index, hogy bizonyíthassam, milyen tantárgyakat tanultam. Egyetemista koromban komolyan készültem a szakmára. Mindenről megvolt otthonról a diplomám. Abszolutórium után még dolgoztam egy erős félévet a diplomatervemen. Az Alpokból kaptam egy alsópontot, egy középpontot és egy felsőpontot. Meg kellett állapítanom, mennyi víz van mindegyik helyen. Látleleteket készítettem, hogy merre kell vezetni a vasútvonalat. Szerpentines megoldással dolgoztam. Erdélyben is tapasztalhatja az ember ezt a szerpentint. Tehát utat és vasutat kellett terveznem: egy kis városkát, a közepére egy megállóval. A pontokat az Alpokból adták nekem. Minden számításom ott van a papíron. Több mint fél évig dolgoztam rajta. Akkor mentem a diploma megvédésére egy bizottság elé. Még ma is emlékszem: jelen volt a dékán, a szaktanár és a rektor.
Beszéltem a franciát, az angolt akkor kezdtem tanulni. A nyelvtudásom miatt egyenesen Montreálba küldtek. Kanadába hajóval érkeztünk. Tehát Jugoszláviából először lementünk hajóval Olaszországba, Róma alá, onnan jöttünk fel Nápolyt érintve – ott volt a gyűjtőtábor. Ott egy vonatnyi menekültet indítottak útnak. Tehát Olaszország keleti részén mentem le, a nyugatin jöttem fel, majd Svájcon, Franciaországon keresztül Le Havre-ba, ahonnan hajón Quebec-be utaztam. 1957. június 29-én érkeztem meg Montreálba a feleségemmel és három kisgyermekkel, a legkisebb nyolchónapos volt, a legnagyobb hároméves. Nem vittünk sok csomagot magunkkal a három gyermek mellett…

Tehát 1957. június 29-én érkeztem Montreálba és szeptember 22-én már munkába álltam, már kint voltam a Szent Lőrinc-öbölnél. Munkát a Seven Islandtól körülbelül hatvan kilométerre kaptam, a kikötőt kellett feltérképeznem. Felmértem a terepet, és megállapítottam, hogy mit és hogyan tervezhetünk rajta. Elkészítettem a térképet, s miután megtudták, hogy a térképészethez értek, egyből kalapot emeltek előttem. Port Cartier-nek a városát terveztem meg. Megrajzoltam a várost, bekapcsoltam az országutat, mindent, ami ezzel járt. A terv megépítése után egy másik mérnöki társaság érdeklődött a munkám iránt, és felvett a Cartier-Cote-Piette.

Rám bízták az amerikai érdekeltségű vasúti vonalnál a munka levezetését. Szükségük volt arra, hogy onnan a bányából le tudjanak mindent szállítani, ha háború lesz az oroszokkal. Alapítottak egy várost fenn, egy kikötőt lent. Ott terveztem a vasútvonalat Port Cartiertől Gagnonville-ig, egészen föl Északra a bányáig, ami amerikai érdekeltség volt. Odáig vezettem le a vonalat, négy kis alagúttal, 192 kilométeres szakaszon. Az én feladatom volt végigvezetni a munkálatokat.

Egyszer szinte baleset történt. Jelezniük kellett volna az alagút bejáratánál, hogy robbantanak. Ettől nem messze voltam és majdnem maga alá temetett a robbanás. Ha közelebb vagyok, nagy bajba kerülök. Volt egy igazi ronda baleset is. A munkások éjjel-nappal dolgoztak. Az éjjeliek voltak lent, de ezt nem jelezték a nappalisoknak, akik belefúrtak a talajba, és a robbanóanyag, amit az éjszakások betöltöttek, felrobbant. Egy személy megsebesült, azonnal helikopterrel vitték el szegényt. A quebec-i hídnál is volt egy baleset, az oszlopnál. A lift felmondta a szolgálatot, lesiklott és lezuhant. Hála Istennek, nem történt más incidens, amire emlékeznék.

Miután ezt megépítettem, azt mondtam, hogy elég volt, és lejöttem Montreálba.

Ezután átmentem az építészetbe. Itt sok munka volt! Hol hidakat, hol magasépítészetet – ezt is, azt is – ellenőriztem, hogy rendben legyen minden. Az új quebec-i hídnak a lekötéseit a sziklába is én végeztem. Be kellett mérni, hogy hol mekkora erő van, és annak megfelelően határozni meg a lekötés helyét. Egészen 2012-ig, a nyugdíjazásomig statikával foglalkoztam, akkor átadtam a tervezési módszeremet két egyetemistának, akiket felvettek a helyemre, de mindig odaírták, hogy az én módszerem szerint dolgoznak. Amikor mentek az emberek az engedélyért a polgármesteri hivatalba, és látták a papíron a nevemet, azonnal elfogadták, nem is nézték meg, mert soha nem volt semmilyen probléma a számításaimmal.

Azelőtt dolgoztam a belvárosban is. A Saint George Williams-Concordia egyetemi vonalat tömbházakból alakítottuk ki, összekapcsoltam a házakat. A kezemen ment keresztül az is.

Hazalátogatás csak ritkán

Elég hosszú idő telt el, amíg először hazamehettem. A forradalom után, miután kikerültem Kanadába, édesanyám súlyosan megbetegedett. Voltam 1968-ban odahaza, aztán már csak a temetésére mentem 1970-ben. Óvatos voltam, ritkán látogattam haza. Azelőtt utoljára 1943 karácsonyán voltam szülőfalumban, ahol születtem. Azután az édesapám halálos ágyához kellett mennem 1979-ben. Utazásaim előtt mindig értesítettem a magyar követséget, Magyarországon a kanadai követséget, Erdélyben pedig a bukarestit, hogy kanadai vagyok, a biztonság kedvéért tudják, hogy hol járok.

Egy köteg titkosrendőrségi papírom van. Tudom, otthoni tartózkodásom idején követtek mindenfelé. A román „sziguranca” is figyelt rám, a nyomomban volt. Annyira, hogy az Ojtozi-szorosba vezető úton laktunk, s az utca másik oldaláról minden lépésemet figyelték. A volt iskolai osztálytársaimat mind behívták. Ők megbeszélték egymás között, hogy ugyanazokat a dolgokat mondják, iskolai történeteket, semmi politikait.

Tudta a sziguranca azt, hogy Kanadában a magyar vezetőségben benne vagyok, és azt is, hogy nagyon oláhellenesen érzek. Figyelmeztették a rendőröket is, hogy figyeljenek rám.

Kolozsváron, amikor a szállodába bementem, azonnal le kellett jelentkeznem. Értek románul, értettem, amit beszéltek. Kellett hogy jelentse a kapus, hogy hova ment az idegen állampolgár, milyen irányba, kivel találkozott. De engem ugyan követhettek, mert elöl bementem a templomba, a hátsó kapun pedig kisurrantam.

A magyar közösség tagjaként

Érdekes volt az itteni magyar közösség összetétele.

Sokan úgy érkeztek Kanadába, hogy nem volt diplomájuk, még végzettségük sem, de itt kiadták magukat mérnöknek vagy valami hangzatos foglalkozásúnak. Ha viszont valaki fel tudta mutatni a diplomáját, egyetemi indexét, akkor már tudták, hogy nem hazudik. „Ez nem egy hajómérnök”, szokták mondani.

Ahogy megérkeztünk, a Saint Catherine-on adtak nekünk szállást. A gyermekeket ki akartam vinni az udvarra. Az apácáknak volt egy épületük, azt adták az újonnan érkezetteknek. Nagyon szemetes volt minden, és én nem akartam a gyermekekkel kimenni a piszokba, nekiálltam, kerestem seprűt és nekifogtam kicsit takarítani. Ott szolgált egy fiatal magyar pap is. Egyszer hallom a hátam mögött, hogy „úgy látszik, ez is hajómérnökit végzett, mert itt nekiállt takarítani”. „Hajómérnök? Hát persze. De itt a diplomám”, állt meg a seprű a kezemben. Na, akkor meglepődtek. Maga a pap is. Elterjedt a híre, hogy én ott takarítok… Mondtam, ha ti nem takarítotok, én a gyermekeimet a porba nem viszem. Igazoltam, hogy ki vagyok, mi vagyok, és akkor már másképpen beszéltek velem.

Mindig magyarul beszéltünk a családban, a gyermekek az iskolában franciául társalogtak. Én pedig ameddig tehettem, segítettem mind a református, mind a katolikus templomban.

A szöveg jelen változatának elsődleges megjelenési helye:
https://kalejdoszkopfolyoirat.eletunk.net/tortenelem-history/atgyalogolva-a-mura-jegen-baka-karoly-eletutja/


* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.