Trianon103/4*
Kilencvenkét évvel ezelőtt, a karácsony utáni napokban a kortársak e szavakkal búcsúztak dr. Maghy Zoltán költőtől: aki „a 24. tavaszt már nem érhette meg”. Álljunk meg egy pillanatra e tragikus sorsú fiatalember emléke előtt. Korán derékba tört élete és zsenialitása mellett kötelez bennünket a vele szemben is fennálló erkölcsi adósság, hiszen, csakúgy, mint Móricz Pál halálát követően – Kis Tamás költő szavaival élve – ő is a „homokszitáló, hagyatékokat feledtető, eltemető évtizedek áldozata lett”.
Röviddel egy világjárvány súlyának cipelése után különösen is tanulságos lehet számunkra Maghy Zoltán rövid élete és korának társadalma, amelyet ugyancsak naponta tizedeltek a különféle járványok, élen az akkori világ legnagyobb betegségével, a Morbus hungaricus-sal, a TBC-ként ismeretes tuberkulózissal, amely csakúgy, mint a koronavírus, a tüdőt támadta meg. A XX. század első évtizedeiben ugyanis minden tízedik ember ebben a betegségben halt meg. A szegénység melegágyában pedig, Az Alföld porában – Maghy Zoltán egyik verscímét kölcsönözve –. különösen is magas volt a halandóság.
Abban az időben szinte minden családban jelen volt ez a fertőző betegség Hajdúnánáson is. Az alattomos kór észrevétlenül férkőzött a tüdőbe, s csak lassan, évek alatt fejtette ki pusztító hatását. Így történt ez Maghy Lajos gimnáziumi tanító úr családjában is. A szülők hat gyermekükből ötöt temettek el idejekorán. Kettőt csecsemőkorban, majd egyet valamivel később torokgyíkban, a másik nagy járványos betegségben. A már legénnyé érett fiú, Lajos pedig a szegénység betegsége, a TBC áldozata lett, mindössze 18 évesen. Alig heverte ki a család a tébolyító veszteséget, a legkisebb gyermekre, a hatodikként született Zoltánra is ráterítette halálleplét a járvány. Elemi iskolás korában előbb skarlátos lett, majd a még mindig dühöngő spanyolnátha kerítette hatalmába. A leromlott gyermeki szervezetre a végső csapást a tüdőbaj mérte. Tizenöt éves volt, amikor az iskolában egy osztálytársától – akit naponta korrepetált – elkapta a betegséget, és innentől kezdve nem volt menekvés. Hiába kezeltették a szülők, nagyszülők erejükön felül a legjobb európai tüdőszanatóriumokban, a lassú halál egyre nagyobbra nyitotta a sír száját.
Az ígéretes pályafutás kapujában álló fiatalember azonban makacsul kapaszkodott az életbe, amelyhez vezérfonalul Madách Imre szavai szolgáltak: „Nem vész el, bármi sors között, ki el nem csüggedett.” És iszonyatos küzdelmei ellenére ő tényleg nem csüggedett. „Egymás után szálltak ki szívéből a gazdag színben pompázó dallamos versek” – írták róla a helyi lapban. Betegsége miatt magántanuló lett. Érettségi után, akkor már súlyos betegen, még felvételt nyert a szegedi jogi egyetemre, ahol 1930 májusának végén kitüntetéssel nyerte el államtudományokról szóló doktorátusát. De ekkor már a vég karmai között szenvedett. Kezelőorvosának, a nagy tekintélynek örvendő Nikodemusz doktornak az utolsó hetekben már nem volt lelki ereje látogatni, vigasztalni a fiatalembert, akit oly nagyra becsült. Maga helyett az ugyancsak orvos feleségét küldte.
A versek pedig még ekkor is egyre gyöngyöztek tolla alól. Utolsó verssoraiban, a mennyek kapujában állva így fogalmazott: „Isten kertjében szép virág leszek.”
Költői lantja 1930. december 27-én hallgatott el végleg, amikor örökre Isten kertjébe költözött. Ezekben a napokban még három hasonló korú fiatal nánási lélek követte őt, akik szintén e járvány áldozatai voltak.
Maradt utána a mérhetetlen szülői bánat és a verses füzetek, amelyekbe előbb piszkozatként, majd gyöngybetűkkel véglegesen beírta szerzeményeit. Összesen kilenc darab füzet. Néhány személyes holmijával együtt, az egyetlen életben maradt gyermek, Maghy Zoltán nővére, Gizella (Pauliny Vilmosné) őrizgette egész életén át szegedi otthonában. Halálát követően leányára, Babi nénire (Dr. Kováts Zoltánné Pauliny Gizellára) maradt, aki a közel négyszáz versből álló kincset e sorok írójára bízta. „Jóska! Maga tudja, milyen érték. Nagyon kérem, hogy ennek megfelelően őrizze meg és helyezze méltó helyére” – írta levelében azt követően, hogy 2017-ben nagybátyja emlékére a hajdúnánási könyvtár előtt – a Helytörténeti Fasorban – emlékfát ültettünk. Ez az esemény nyitotta meg az idős hölgy és a leszármazók szívét a hagyaték dolgában. Azóta a könyvtár helyismereti gyűjteményének páratlan értékű kincse ez az ajándék.
Amikor a város nevében átvettem, ígéretet tettem arra, hogy kiadjuk ezeket a verseket, amelyekből 1973-ban Molnár József irodalomtörténész és Dankó Imre megyei múzeumigazgató közzétett már egy kisebb válogatást Az Alföld porában címmel. Ez volt az „ébresztő szeretet” első megnyilvánulása az addigra teljesen elfeledett költőtehetség felé. Meg az 1973 októberében Hajdúnánáson megrendezett nagyszabású emléknap a Megyei Műemléki Hónap keretében, amikor emléktáblát is avattak a Jókai utcai szülőház falán. Az eseményen a költő nővére, Gizella asszony is jelen volt.
Ígéretemet a nyugdíjba vonulásomig hátralévő rövid időben nem tudtam már megvalósítani. Ám most, még ha némi késéssel is, de formálódik az intézmény jóvoltából egy újabb versválogatást tartalmazó kötet, hozzáfűzendő szakmai tanulmányokkal. Amennyiben ez megvalósul, beteljesülhet Maghy Zoltán földi vágya, amelyet utolsó sorai között hagyott ránk:
„Ha valaki rám talál,
Tudom, hogy szívére ölel,
S közel leszek hozzá, oly közel…”
Nekünk, maiaknak erkölcsi adósságunk, hogy ezt az égből hullott csillagot is megőrizzük emlékezetünkben, hogy ne porba hullt csillag maradjon, ahogy búcsúztatásakor, 1930. december 28-án Somogyi Pál lelkipásztor figyelmeztetett.
Buczkó (Bosco) József
(Forrás: https://kalejdoszkopfolyoirat.eletunk.net/irodalom-literature/csillag-hullott-le-az-egbol-hajdunanas-csillaga-maghy-zoltan-kolto-emlekere/)
*Háttér:
Trianon 103 – Százhárom fejezet a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
https://www.eletunk.net/trianon103/trianon-103-szazharom-fejezet-a-magyarsag-tortenetenek-elmult-szazharom-evebol/
