Üres az oltár, elhalkult az orgona, elnémult az ének. Nyomasztó ez a csend…
Trianon103/81*
Hiszek abban, hogy a halál nem az életnek a vége, hanem a beteljesedése, átlépés egy szebb, jobb és igazabb világba. S hogy miért kell idő előtt meghalniuk a jóknak? Mert ők már elérték a teljességet, elrendezték sorsukat itt és az eljövendő világban is. Nekik ez az idők teljessége: nem évben, hanem életben mérve. A halál nem csak Isten szolgája, de a mi barátunk is. Nem elmúlás, hanem beteljesedés… Rozványi Dávid írja ezeket a gondolatokat A célbaérkezettek napja című jegyzetében. Nagy szükségünk van az ilyen, szívet és lelket megnyugtató, megerősítő szavakra, főleg így november táján, s különösen akkor, ha éppen elveszítettünk valakit, aki fontos volt számunkra.
Mint ahogy történt most is, a közelmúltban.
Életének 69., papságának 43. évében, rövid, súlyos szenvedés után 2023. október 14-én dr. Ágoston Ferenc nyugalmazott lelkipásztor, volt teológiai tanár hazatért a szerető és gondviselő Istenhez.
Tizennyolc éven keresztül a Szatmár megyei Krasznabélteken szolgált. Schönberger Jenő püspök így búcsúzott tőle (részlet): „Tevékenysége a Szatmári Egyházmegyében nem csupán az egyházközségi lelkipásztorkodásra korlátozódott. Egyházmegyénk 2004-ben ünnepelte fennállásának 200-ik évfordulóját, melyre egyházmegyei zsinattal készültünk. Ferenc atya azzal a gazdag ismerettel, melyet teológiatanárként és a gyulafehérvári főegyházmegyei zsinat előkészítésében és lebonyolításában szerzett, hatalmas segítség volt egyházmegyei zsinati folyamatunkban. A Zsinati Iroda munkatársaként arra törekedett, hogy az előkészületi időszak minél alaposabb legyen, a hívek minél nagyobb részét érje el és mozdítsa meg, majd a zsinat megtartását követően, hogy a zsinati döntések az egyházmegyében életté váljanak. Az egyházmegye lelkipásztori terve is a zsinat folytatása, melyben sokáig tevékenyen részt vett. A Szatmári Egyházmegyei Caritas is sokat köszönhet Ágoston atya tevékenységének, ismereteinek. Sokat fáradozott, hogy a szeretetszolgálat ne csak intézményesített egyházmegyei rendszer legyen, hanem plébániai szeretetszolgálatként minél több egyházközségben megalakuljon. Az egyházzene területén is fáradhatatlanul dolgozott. Az egyházmegye által indított kántorképző tanáraként fiatal kántorok nagy számát képezte, majd az évenként megtartott kántor-lelkigyakorlaton/kiránduláson kísérte őket, ápolta velük a kapcsolatot. De azért is hálás vagyok, hogy általa barátokra tehettünk szert a németországi Lázár lovagok személyében, akiket szintén fájdalommal érint az ő elvesztése. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye nevében megköszönöm önzetlen szolgálatát és hálát adok a Jóistennek dr. Ágoston Ferenc atya lelkes és fáradhatatlan tevékenységéért, és azért, hogy papi tevékenységének közel felét szeretett egyházmegyémben végezte. A mennyei Atya ajándékozza meg őt mindezért az Ő vég nélküli szerető közelségével. Isten veled, imádkozunk érted. Te se feledkezz el közbenjárni értünk Istennél. Nyugodj békében! Schönberger Jenő püspök”
Alapul véve a Szatmári Friss Újságban megjelent, vele készült interjút és más megszólalásait, ismerjük meg Ágoston Ferenc atya életútját közelebbről!
*
„Úgy döntöttem, hogy segíteni akarok másokon”
Ágoston Ferenc atya 1955. szeptember 12-én született a Maros megyei Székelyszálláson. „Édesanyám elmesélése szerint otthon születtem. Mária neve napja búcsú volt, ezt az ünnepet Bécs felszabadításának emlékére rendelték el. Közel laktunk a templomhoz, édesanyám az ablakból hallgatta az énekeket. Édesanyám már negyvennégy éves volt, nehezen szült, a bábaasszony imádkozott értem. Amikor megszülettem, nagyon csúnya kék voltam, nem akartam semmi életjelet mutatni. A bábaasszony elkezdett vízzel spriccelni, jól megrázott, és hangosan elsírtam magam. A bábaasszony azt mondta: ebből kántor lesz. Amikor pappá szenteltek, még élt a bábaasszony, ott volt a szentelésen. Elmondtam, hogy azért tettem le a kántorvizsgát is, hogy legyen igaza a bábaasszonynak” – mesélte az említett interjúban.
Székelyszálláson akkoriban száz ház volt – annyi van most is – és egyik évben tizenhárom gyermek járt egy osztályba. Ferenc atyát idézzük: „Négy osztályt a szülőfalumban végeztem, a következő négyet Székelyvéckén, a szomszéd faluban. Az 1960-as évek végén tiltották az egyházi életet, lehúzták a magaviseletem, ha templomba jártam. Nálunk az volt a szokás, hogy minden vasárnap templomba kellett menni. Nem tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, meguntam a tanulást. A nálam két évvel idősebb bátyám kőműves lett, így elhatároztam, hogy én is kőműves leszek. Elbizonytalanodtam, amikor megtudtam, hogy nyolc osztály után még kell két évet tanulni. Azzal vigasztaltak, hogy nem a tanulás a lényeg, hanem a praktika.
Amikor elkezdtem a nyolcadik osztályt – ősszel falun sok a munka –, a nagybátyám, aki kántor volt, elhívott, hogy dolgozzunk valamit nála. Utána behívott a pincébe és megkínált egy pohár borral. Megkérdezte, hogy mi akarok lenni. Mondtam, hogy kőműves. Nagyon érdekes módon mondta, hogy jó hangom van, zenélni is tudok harmonikán és orgonán, miért nem megyek kántoriskolába? Gyulafehérváron volt akkor az egyetlen katolikus magyar középiskola. Elkezdtem gondolkodni, hogy kilenc gyermeket szült édesanyám, ebből nyolcan felnőttünk eléggé nehéz körülmények között. Elgondolkodtam azon, hogy ebben az iskolában fizetni kell, hiszen magániskola. Elmehetnék, de ki fogja fizetni a tandíjat és egyebeket? Bátyám, aki kőművesnek tanult, azt mondta: »Jövőtől én dolgozom, segítelek, amennyire tőlem telik.« Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy szeretnék kántornak tanulni, édesapám is azon töprengett, hogy miből fizetik majd a tanulásom. Édesanyám elszántabb volt, vállalta, hogy elmegy szolgálni. Ő sem gondolta meg, hogyan, hiszen három kisgyermek volt otthon.
Végül mégis bekerültem a kántoriskolába. Aránylag jól tanultam. Mivel nagy volt a család, kaptam ösztöndíjat. Gyakorlatilag egy évet kellett fizetni, a másik három évet egy külföldi adományozó fizette; soha nem tudtam meg, hogy ki.
A vallásosság magától értetődő, de az még messze van attól, hogy valaki pap legyen. Amikor tizenegyedikes voltam, egy paptanár, aki énektanár volt, mindig segített, ha tudott. Nemcsak nekem, bárkinek. Bármikor, ha bementem hozzá, bármivel volt elfoglalva, abbahagyta, és megkérdezte, mi a probléma. Én ezt nagyon érdekes dolognak tartottam. Milyen jó az, ha valaki a bajba jutottakon segít! Én is úgy döntöttem, hogy segíteni akarok másokon, ezért elmegyek papnak.”
Ferenc atya 1975 és 1981 között volt a gyulafehérvári teológia hallgatója; 1981. június 21-én szentelte pappá a gyulafehérvári székesegyházban dr. Jakab Antal püspök. Papi jelmondata: „Aki Istent szereti, szeresse felebarátját is” (1Jn 4,21). Az ő életét valóban ez: az Isten- és emberszeretet jellemezte.
Az érték bennünk van
Felszentelése után 1981-től 1983-ig Marosvásárhelyen a belvárosi Keresztelő Szent János-plébánián tevékenykedett segédlelkészként, majd két év után Gyulafehérvárra hívták könyvtárosnak és prefektusnak (a kispapok nevelőjének), 1985-től pedig tanított a teológián. 1990-ben ösztöndíjjal Németországba utazott és Würzburgban a Julius Maximilian Egyetemen 1992-ben pasztorációból doktori fokozatot szerzett. Tizenöt éven keresztül ezt a tárgyat tanította a gyulafehérvári teológián. Ezt követően 2000-től 2001-ig Nagyszebenben, a Terezianumban, a Sarlós Boldogasszony-plébánián szolgált.
Ferenc atya mindig szoros kapcsolatban állt a Szatmári Egyházmegyével, már a gyulafehérvári kántoriskolában, majd a Papnevelő Intézetben is sok, későbbi szatmári egyházmegyés pappal tanult együtt és ismerkedett meg, mint teológiai tanár pedig közel két évtizeden át tanította és nevelte a Szatmári Egyházmegye kispapjait is. 2001-ben kérte Reizer Pál szatmári püspököt, hogy fogadja be az egyházmegyébe. Egy éven át a szatmári Papi Otthon lakója volt és szórványlelkészként folytatta a lelkipásztori munkát. Őt idézzük: „Amikor idekerültem, egy szórványközösségben tevékenykedtem Bükkalján, ahol egy vasárnapi szentmisére harmincan-negyvenen jöttek el a templomba. Szatmár megyében Nagymadarászon, Szokondon és Krasznagyöngyön szolgáltam, eközben havonta egyszer Krasznabélteken celebráltam egy német nyelvű szentmisét. Éreztem, hogy nem erre vágytam, de nem voltam én soha igazán szomorú azért, mert kis közösségekben tevékenykedtem. Amikor a kispapokat tanítottam, mindig azt mondtam nekik: az a fontos, hogy az embereket szolgálják, az lényegtelen, hogy többet vagy kevesebbet. Az ember értéke nem attól függ, hogy hány híve van, sok vagy kevés, az érték bennünk van. Az én értékemen nem változtat, hogy öt embert szolgálok vagy százat. Nagyon sok szeretetet kaptam a kis közösségektől, ezért ezt igyekeztem viszonozni, mert tudtam, hogy nekik is szükségük van a szeretetre és a gondoskodásra. A kicsi nyáj mindig veszélyben van, és sokféle kísértésnek van kitéve.”
Az embereknek érezniük kell, hogy nincsenek egyedül
Ferenc atya 2002-ben egy sváb-magyar faluba, Krasznabéltekre került, ahol a lakosság nagyon hamar megszerette őt és ő is a béltekieket. „Ezer ember, az itteni svábok vándoroltak Németországba Krasznabéltekről, ez jelentősen meghatározza a közösség életét. A római katolikus egyházközség 275 családból, mintegy 600 lélekből áll, az átlagéletkor 47 év. A híveknek körülbelül a fele jár rendszeresen templomba. Nagyon sokan kétlakiak: télen Németországban, nyáron a szülőfaluban tartózkodnak” – magyarázta a Szatmári Magyar Hírlapnak Ágoston Ferenc plébános. Egyik alkalommal a Székesegyház Plébánia által szervezett Keresztény Agora keretében Társadalomépítés az élő hagyomány által című előadásában a hagyomány fogalmának tisztázása után, amely helyhez és közösséghez kötődik, rámutatott az összefüggésekre a szatmári települések hagyományőrző lakossága és annak elvándorolt népe között. Az elvándorlás kóros közösségi problémát jelent, magyarázta, felidézve valós példákat, jó és rossz tapasztalatokat e jelenség kapcsán, és elemezte az elvándorlás okait is. Visszatért személyek esetével is példálózott, kihangsúlyozva a visszafogadó közösség szerepét, és annak fontosságát, hogy az élő és eleven legyen.
S hogy a közösség valóban élő, eleven legyen, azért Ferenc atya igazán sokat tett Krasznabélteken. Például július első vasárnapján a kultúrotthonban egyházközségi napot rendeztek, amelyen az óvodások, ifjak, a cigány tánccsoport, a fúvószenekar és az énekkar is fellépett.
Amint azt búcsúzó írásában Schönberger Jenő püspök is kiemelte, Ferenc atya tevékenysége a Szatmári Egyházmegyében nem csupán az egyházközségi lelkipásztorkodásra korlátozódott. Erről a plébános maga a hivatkozott interjúban így mesélt: „A papokat úgy nevelik, hogy két fontos feladatuk van. Az egyik feladat az igehirdetés, a hitoktatás és a szentségek kiszolgáltatása. Németországban vettem észre, hogy van egy másik jelentős feladata az egyháznak, ami nem más, mint a szeretetszolgálat. Gondoskodni kell azokról az emberekről, akik hátrányos helyzetben vannak. Nem arról van szó, hogy az egyház megoldja az állam feladatát, hanem az a tudat, hogy én kell hogy gondoskodjak. Az emberek kell érezzék, hogy nincsenek egyedül, mert ők egy közösséghez tartoznak. Erről nemcsak beszélni kell, hanem meg kell nézni, hogyan működik a gyakorlatban. Krasznabélteken alapítottam egy nőszövetséget, amelynek tagjai a szociális-karitatív tevékenységet végzik. Ez a nőszövetség most is működik, jól végzi a dolgát. Utána arra gondoltam, hogy miért ne működne ez egyházmegyei szinten is. A püspök úr elrendelte, hogy minden plébánián kell egy ilyen csoportot alapítani, hogy szociális-karitatív munkát végezzenek. Ezeket a csoportokat én koordináltam, rendszeresen találkoztam a vezetőikkel, hogy megbeszéljük, mivel foglalkoznak, hogy beszámoljanak a tevékenységükről, segítsék egymást, tanuljanak egymástól. Az egyházmegyében körülbelül harminc csoport alakult négyszáz önkéntessel.”
A tudósítások feljegyzései szerint 2017-ben például július 29-én találkoztak a szatmárnémeti Szent István teremben a Szatmári Egyházmegye plébániai szeretetszolgálat-csoportjai, azaz mindazok, akik imádsággal és tevőleges segítséggel támogatják rászoruló társaikat: tapintattal felkeresik a szükséget szenvedőket, ételt, ruhát, egyéb használati cikkeket tartalmazó csomagokat osztanak, látogatják az egyedül maradt, idős, mozgásukban korlátozott, beteg személyeket. A plébániai szeretetszolgálat-csoportok Krisztus szeretetéből táplálkozva akarnak részt venni a szeretet alkotásaiban is, idejükből és erejükből áldozva a tevékeny segítségnyújtásra. Egy-egy ilyen találkozó pedig lehetőség ad számukra a tapasztalatcserére, de a lélekben való gazdagodásra is. A 2017-es találkozón a kezdőima és elmélkedés után elhangzott, „Gyertek, járjunk az Úr világosságában” (Iz 2,5) című előadásában Ágoston Ferenc plébános, a szeretetszolgálatokért felelős lelkész azt kérte a résztvevőktől: „Tegyük meg azt, amit Jézus örökségül hagyott nekünk és ne csak várjuk, amit megígért. Oldjuk fel azokat a bilincseket, amelyek megakadályoznak minket az Úr követésében és járjunk az Ő világosságában. Krisztus maga a világosság, mindent csak az Ő fényében és általa tehetünk. Így a bilincsek feloldásában is kérjük bátran az ő segítségét. Az Úr megnyitja a vakok szemét, legyünk mi is látókká, hiszen ahogy Szent Ágoston is mondja, mienk a hit gyógyító balzsama.”
Két évvel később, 2019-ben augusztus 3-án, Nagybányán, a Krisztus Király-plébánián tartották a szeretetszolgálat-csoportok egyházmegyei találkozóját. Szentbeszédében Ágoston Ferenc atya véget nem érő szolgálatnak nevezte a diakóniai munkát. Így fogalmazott: „Jézus is mondta, szegények mindig lesznek velünk, köztünk. És tudjuk, a szegénység nem mindig az anyagiak hiányát jelenti, hanem igazából azt, hogy a szeretet hiányzik – legyen valaki mellettünk, érezzük, hogy valakinek fontosak vagyunk. A szeretetszolgálati munka nagyon értékes Isten előtt, hiszen az evangéliumokból tudjuk, a végítéletkor azt kérdezik majd meg tőlünk, adtál-e ennem, amikor éhes voltam, adtál-e innom, amikor szomjas voltam… Nagyon fontos ugyanakkor, hogy úgy segítsünk, hogy az illető ne érezze megalázónak, hogy ne legyünk tolakodók… Összetett és nehéz szolgálat ez, amelynek végzéséhez csak akkor lesz erőnk, ha közel maradunk életünk forrásához, Istenhez. Így lehetünk a magunk részéről mi is forrás mások számára.”
„Amit mi éneklünk, az egyben imádság is”
A másik nagy terület, ahol aktivitásaival és elért eredményeivel Ferenc atya szintén maradandót alkotott: az ének, a zene – az egyházzene. „Úgy éreztem, nemcsak a templomban vagyok pap, hanem a közösség tagja is vagyok, s mindig igyekeztem részt venni ebben a közösségben. Azt éreztem, hogy ezért a közösségért tenni kell valamit. Tudjuk jól, milyen a kisebbség. Kisebbségiként tudom, mennyire fontos a kisebbségi tudat ápolása. Krasznabélteken azt tapasztaltam, hogy egy aránylag erős német öntudatú csoport is élt ott. Nem értem, mi az oka annak, hogy egyes helyeken erősebb, más helyeken gyengébb ez a tudat. Magyarként, székelyként német nyelvű szentmiséket is tartottam, a közösségben német énekeket is tanultunk. Mivel Krasznabéltek kétnyelvű és kétkultúrájú közösség, magyar és sváb énekeket is tanultunk. Az éneklés összehozta a közösséget, ott mindenki jól érezte magát” – olvashattuk egyik nyilatkozatában.
Tartotta a kapcsolatot a kántorokkal, évente egyszer lelkinapon, zarándoklaton vett részt velük. „Fontos, hogy érezzék: valaki velük van” – jegyezte meg ennek kapcsán.
Egyik alkalommal, amikor egyházzenei ismereteikről, énektudásukról adtak számot öt–hat, hét–nyolc és kilenc–tizenkettedikes korcsoportokban induló diákok a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban szervezett Egyházzenei Énekversenyen, Ágoston Ferenc, az egyházmegyei kántorképző tanára, a zsűri elnöke a megnyitóbeszédében emlékeztette a dísztermet megtöltő fiatalokat arra, hogy énekük istendicséret, imádság. Így beszélt hozzájuk: „Az ének, tudjuk, már a magzati kortól nagyon fontos, majd miután a gyermek megszületik, megfigyelhető, hogy még nem is tud beszélni, de a dallamot már énekli, a ritmust üti. Énekeket, mondókákat tanul, később nehezebb énekeket is elsajátít. Életünket végigkíséri az ének, mondhatnánk, az ember valójában homo cantus. És annyi éneklő ember van itt… Mi nemcsak azért énekelünk, mert ez ösztönösen jön, hanem amit mi éneklünk, az egyben imádság is. Olyan énekeket választottatok, amelyeket szívből, nemcsak azért énekeltek, hogy jó pontszámot kapjatok a versenyen, hanem mert szerettek imádkozni. Én azt remélem, hogy ez a mai együttlétünk valamiképp nagy istendicséret is lesz, amiből hiányszik minden önzés, irigység. Annak örülünk, ha valaki szépen énekel, ha Istent dicséri!”
Segesvárra övéi közé érkezett
A nem mellesleg nevét három könyvhöz is hozzáfűző, kötetekben társszerzőként vagy lektorként közreműködő, több mint félszáz cikket, tanulmányt jegyző Ágoston Ferenc 2020 nyarán búcsút vett krasznabélteki híveitől: ősztől nyugdíjba vonult. „Úgy gondoltam, visszamegyek szülőföldemre, az ottani egyházmegyébe, s felajánlottam az érseknek, hogy ha szükség van rá, nyugdíjasként besegítek egy kis plébánián. Ő azt mondta, neki arra lenne szüksége, hogy valaki elmenjen Segesvárra, ahol a statisztika szerint ezerháromszáz katolikus él. Eddig volt plébános és káplán, de most egyedül kellene elvállalni, s úgy éreztem, ez sok egy nyugdíjas papnak. Egy hét gondolkodási idő után viszont mégis igent mondtam. Elvállaltam egy évre. Különösebb szorongás nem jár át, hiszen a fiatalokat a lelkesedés hajtja, az időseket a tapasztalat. Egy kicsit hazamegyek, hiszen Segesvártól harminc kilométerre születtem, sok rokonom és ismerősöm él a városban, már sokan jelezték, hogy várnak és számíthatok rájuk” – válaszolta az újságíró kérdésére akkoriban.
És valóban, az otthonosság jó érzését tapasztalta meg a Szent József-templom közösségében: a „szentföldnek” nevezett Kis-Küküllő mentéről sokan élnek Segesváron, számos ismerőssel találkozott ott. Noha mindössze tizennégy évet élt szülőfalujában, úgy érezte, övéi közé érkezett. „Közösen megyünk az úton, és Istentől kapott adományainkkal gyarapítjuk egymást” – vallotta és ültette Segesváron is ezt a nagyon fontos elvet a gyakorlatba, egészen 2023 nyaráig, ekkor ugyanis főpásztora a csíktaplocai plébánia kisegítő lelkészévé nevezte ki őt. Ezt a szolgálatot azonban Ferenc atya már nem tudta felsorakoztatni élete nagy művei közé – mert, Rozványi Dávid író szavait kölcsönvéve, ő már elérte a teljességet, elrendezte sorsát itt és az eljövendő világban is.
De nekünk, nekünk nagyon nehéz továbbmennünk földi utunkon nélküle.
Üres az oltár, elhalkult az orgona, elnémult az ének.
Nyomasztó ez a csend.
Varga Gabriella
A tartalom elsődleges megjelenési helye: https://ujmisszio.hu/trianon-103-elerte-a-teljesseget/
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
