Menü Bezárás

Élet az életért – Orbán László kolozsvári egyetemi lelkész sorsának útja és beteljesedése

Trianon103/83*

Orbán László kolozsvári egyetemi lelkész 2008-ban, 39 évesen Duna-deltai táborozásuk alkalmával életét ajándékozta egy vízben fuldokló diákjáért

„Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

Orbán László katolikus pap, egyetemi lelkész, a Fokoláre Mozgalom tagja 1969. május 11-én született Kolozsváron. Rövid életének útját az imalanc.ro leírása szerint ismertetjük.

Két testvére volt és megkeresztelése után nem volt kapcsolata az egyházzal. Amikor az akkori kolozsvári plébános, György Balázs próbálta felvenni a kapcsolatot a híveivel, akkor talált rá a nyilvántartásban az Orbán családra. György Balázs meghívta Laci nővérét, Jutkát az ifjúsági órára. Laci akkor abban az időszakban volt, amikor nagyon kereste magát, helyét a világban és életének értelmét. A barátaival a horgászatban, majd a keleti utakban próbálták megtalálni örömüket, de valahogy nem sikerült. Jutkát elkísérte az ifjúsági órára, és már az első alkalom után úgy érezte: lehetséges, hogy ő ezt kereste. Idővel teljesen meg is bizonyosodott róla.

Akkoriban gyakori volt, hogy az erdélyi magyarok kiszöktek Magyarországra, a jobb megélhetés reményében. Laci édesanyja és húga, Kinga voltak az elsők a családban, akik átköltöztek. Majd idővel az édesapja és a nővére is követte őket. Laci úgy döntött, hogy bár nehéz lesz neki a családja nélkül, ő mégis marad és jelentkezik a papi szemináriumba. Érettségi után kérte is felvételét a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe, de elkezdeni csak a katonaság elvégzése után tudta. A katonaság alatt is Istenbe próbált kapaszkodni és Vele együtt megélni a szenvedéseket. Bár nagyon szeretett volna, nem tudott templomba járni, de nagyon sokat imádkozott.

Amikor 1989 december végén kitört a forradalom, azt a feladatot kapta, hogy őrizzen egy templomot. Ez pontosan karácsonykor volt, így megkért valakit, hogy mivel nem mozdulhat el az őrségből, szóljon neki, amikor az áldozás következik, hogy ő is áldozhasson. A Miatyánk alatt szóltak neki, így bement. Akkor érezte, hogy milyen jó is Istennel együtt lenni. Míg kint a halál, a szenvedés és a harc volt, addig bent a fényesség, az öröm és a nyugalom uralkodott. Ekkor is érezte, hogy neki a papi hivatás az élete.

Leszerelése után jelentkezett a teológiára. Először az elöljárók nem akarták felvenni, mivel attól tartottak, hogy idővel a családja után fog menni. A félelem jogos is lehetett, de Laciban nagyobb volt az Isten iránti elköteleződés, mint hogy elutasítsa azt. Felvétele után teljesen átadta magát Istennek, próbált jó kispapként Jézus nyomdokaiban járni. A szemináriumban találkozott a Fokoláre Mozgalommal. Harmadéves kispapként kérvényezte, hogy elmehessen Olaszországba megismerni ezt a lelkiséget. Engedélyt kapott, hogy egy évig tanulmányozza a mozgalmat. Ő volt az első kispap, aki ebbe a papi iskolába ment, hogy megismerje és elmélyítse az egység lelkiségét.

1998-ban szentelték pappá. Papi jelmondata: „Még ma velem leszel a Paradicsomban” (Lk 23,43). Első szolgálati helye Gyimesfelsőlok volt, ahol az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnáziumban lelkiatyaként is tevékenykedett. Második kinevezési helye Csíkszentgyörgy. Mindként helyen nagy változásokat hozott. Nagyobbrészt a fiatalokra összpontosította figyelmét, és remélte, hogy ő is segíthet abban nekik, hogy megtalálják Istent, ahogy neki segített annak idején György Balázs atya. Ennek reményében mindkét helyen ifjúsági csoportot alapított, akikkel alkalmakat szervezett, ifjúsági szentmiséket vezetett be, együtt gondolkodtak azon, hogyan éljék meg mindennapjaikban a hitüket.

Főpásztora 2002-ben Rómába küldte, hogy családpasztorációt tanuljon, majd 2004-ben kinevezte Gödemesterháza plébánosának. Itt egy évet tevékenykedett, majd 2005-ben egyetemi lelkésznek nevezték ki. Hazakerült Kolozsvárra, ahol az ott tanuló egyetemisták papja lett. Egyetemi lelkészként is az volt a célja, hogy a fiatalokat közel vezesse Istenhez.

Tizenöt évvel ezelőtt, 2008. augusztus 9-én az egyetemistákkal kirándulni voltak a Duna-deltában. Egyik fiú a nagy hullámok és a sodrás miatt majdnem megfulladt. László utánaúszott, hogy kimentse. A fiút sikerült megmentenie, ám ő nem jutott ki a vízből… Azért, hogy megmentse diákja életét, odaadta a sajátját.

György Balázs atya 2011-ben szerette volna kérvényezni Orbán László boldoggá avatását. Azóta nem történt előrelépés, tisztelete viszont eleven él a csíkszentgyörgyi Gátkötők körében, a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészségen, valamint a halála előtt nem sokkal alapított Imalánc Mozgalomban. 2013-ban két nyelven könyv jelent életéről, magyarul és románul Pál József Csaba jelenlegi temesvári megyéspüspök összeállításában.

Pál József Csaba: Senkinek sincsen nagyobb szeretete… – Orbán László élete és vallomások

„Minden hiteles keresztény életében létezik egy pont, amikortól elkezd tudatosan együttműködni a benne lakó Istennel. Ez a megtérés. Sokak életében ezzel egy új éra kezdődik. Ha addig életük filmje fehér-feketében zajlott, ettől kezdve kiszínesedik, roppant izgalmassá válik. Egy picit hasonlítható az első szerelemhez, amikor az ember betelik azzal, hogy szeretve érzi magát. Attól lesz az egész izgalmas, hogy ennek a hallatlan szeretetnek szeretne megfelelni.” (Verbum, Kolozsvár, 2013)

Emléktáblát állítottak a tiszteletére

A Kolozsvári Egyetemi Lelkészség megalakulásának 30. évfordulóját 2023. november 11-én jubileumi programsorozattal ünnepelték a kincses városban tanuló és a közösséghez csatlakozó korábbi és jelenlegi hallgatók. Az esemény keretében a KEL előterében emléktáblát állítottak a tizenöt éve elhunyt Orbán László egykori egyetemi lelkész tiszteletére. Az emléktáblát a Nemzeti Örökség Intézete együttműködésével készíttették és Orbán Lászlónak ezt a gondolatát is rávésették: „Az lesz igazán a miénk, amit odaadunk másoknak.” Az emléktáblára helyezett bronzplakettet Miholcsa József szobrászművész alkotta. Az ünnepségen Györgypál Enikő volt pasztorálasszisztens, Laci egykori munkatársa, Lukács János nyárádselyei plébános, Laci egykori barátja és Magyarország Főkonzulátusa képviseletében Mile Balázs kolozsvári első beosztott konzul mondott beszédet. Az emléktáblát Bach harmadik hegedűszonátája kíséretében László Attila kolozsvári főesperes Orbán László édesanyjával, Orbán Máriával közösen leplezte le. A főesperes saját emlékeinek megosztását követően abban a bizodalomban kért az emlékjelre áldást, hogy hamarosan boldogként tisztelhetjük az egykori egyetemi lelkészt. Záróakkordként a Let my heart be heard kórusmű csendült fel.

Györgypál Enikő megemlékezése

Ezen az ajtón sokan, sokszor léptünk már be. Nyikorgása elvegyült a bennünk zakatoló érzésekben: öröm, bánat, szorongás, feszültség, düh, csalódottság, szerelmi bánat, túlterheltség, honvágy, elveszettségérzés, megfelelési kényszer, bizonytalanság, és még sorolhatnám, hányféle valósággal nyitottunk ide be a kolozsvári életünkből. Ide hozhattuk ezeket is.

Tudtuk, hogy itt mindig lesz valaki, aki meghallgat, aki megölel, aki játszik velünk pár Ligretto partit, hogy megnyugodjunk, vagy kapunk feladatot, amely elindít az önmagunkból való kilépés útján. Ilyen közeget építettünk ki a KEL-nél az akkori csapattal.

Orbán László egyetemi lelkész, számunkra Laci, Laci tiszti, kolozsváriként hazakerül olyan fiatalok beavatásával foglalkozni, akik tanulni érkeznek az egyetemi városba. Személyes életéből, tapasztalataiból tudja, hogy a természetjárás a legjobb preevangelizációs forma, és használja is azt a valóságba való megérkezés gyakorlataként. Erdély természeti kincsei, kulturális sokszínűsége, a gazdagság Isten mosolyának visszatükröződése, amelyet sokunk számára Laci mutatott meg. Három év egyetemi pasztorációs szolgálata alatt a krisztusi közösséggé való formáláson fáradozott. Ehhez a nehezebb, de lényegesebb formát választotta: a jelen pillanat, a jelenlét, a szolgálat, a szeretet útját.

A vezérmotívuma: Sedes Sapientiae – Bölcsesség Székeként – Mária, aki Jézust adja a világnak. Az önajándékozás, a feltenni életünket egy értékre, az adás kultúrájának kiépítése: „Az lesz a miénk, amit odaadunk másoknak”, amelyet életével és halálával be is teljesít.

Egyetemistaként hetente többször nyitottam be ezen az ajtón. Végzős teológushallgatóként a legnagyobb vágyam volt pasztorációban dolgozni. Itt, a KEL-nél is növekedett ez a vágyam. A most itt állók közül néhányan „tettesek” (az általuk adott referenciák miatt) abban, hogy Orbán László egyetemi lelkész engem kért fel munkatársnak, amikor 2007-ben a KEL-nél üresedés lett.

Ahol a vágyaink és a bennünket körülvevő világ szükségletei találkoznak, ott feladatunk van. Laci ezt tanította meg: légy otthon a vágyaidnál és fürkészd a lehetőségeket, ahol befektetheted adottságaidat a közösség javára. Az a bizalom, amelyet tőle kaptam a lehetőséggel együtt, képessé tett arra, hogy zöldfülűségem ellenére felnőjek a feladathoz. Ő kifogta az ellenszelet, amely a világiak egyházban való tevékenységét övezte tizenhat évvel ezelőtt. Óvta lelkesedésem, támogatta fejlődésem, valamint bátorított, hogy jelenlétemmel, a sajátosan női, valóságban gyökerező, életigenlő szempontokat merjem képviselni munkámban. Ezek ma is meghatározóak tevékenykedéseim során: az iskolában és Határátlépőként egyaránt.

Biztató tekintete, teret adó jelenléte, életigenlő konkrétsága, bölcs csendessége, sokatmondó szűkszavúsága generációknak adott mintát az erdélyi katolikus értelmiségi magatartásra. Mentorunk, mesterünk, példaképünk ő. A pap, aki másokkal együtt épít, ehhez munkatársakat keres, akik nyitottak az elkötelezett szolgálatra. Jelenléte, elfogadása, bizalma szárnyakat ad és tettekre sarkall.

Fiatalokkal dolgozókként meríthetünk az ő viszonyulásából. Mindenkinek szüksége van a biztató tekintetekre, arra, hogy teret adjanak az ő valóságának, meghallgassák, feladatot bízzanak rá, együttműködésekbe vonják be, érte nyúljanak, és az élet felé lendítsék veszély esetén. Továbbá óvják lelkesedését, támogassák a fejlődésben, önmaga kiteljesedésében, szava, szempontja meghallgatást találjon, hátországot biztosítsanak a számára a nagy kihívásoknál, röviden fogalmazva: konkrétan, szeretettel jelen lenni.

Itt hittünk abban, hogy KEL-nél megforduló fiatalok szakmai fejlődésük megalapozása mellett a felnőtt keresztény ember felelős és tevékeny, proaktív, elkötelezett magatartását is begyakorolhatják.

Laci mellett értettem meg, többedmagammal, hogy milyen csapatban dolgozni, valamint azt, hogy a hierarchikus felfogáson túl épül a jövő. Világiként, mindannyiunknak személyes felelőssége a királyi papság méltóságával és primátusával élni. Az egyháznak többféle arca, valósága van, mert az egyház mi is vagyunk.

Laci az egyházmegye pasztorációs bizottságának tagjaként is tevékenykedett. Élmény volt látni, ahogyan életté váltja, gyakorlatiasan fordítja át tevékenységre a lelkipásztorkodás irányelveit. Ahogyan egy közülünk, a nyitottságával, szelídségével vállalt be nem sajátosan papi feladatokat, pl. bevásárlás, spagettifőzés… szolgálatkész lenni, ezt tanította ezzel a viszonyulásával. Elsőnek szeretni, ahogy a Fokoláre Mozgalomban megismerte.

A „virágos kert bölcsője” a KEL. Az egyéni, közösségi sokszínűség felfedezésének a helye. Légy önmagad, emberileg, szakmailag és így szolgáld a magad és mások üdvösségét. Ha orvos vagy, akkor ezen keresztül, ha közgazdász, akkor ezáltal keresd a találkozási pontokat. Isten dicsőségére van az is, ha szakmailag kihozod magadból a legtöbbet – ezt az elkötelezettség és a komolyság jelének tartotta Laci. Így kerültek ki önkéntes munkatársaink az egyetemi tanulmányaikban is kiválóan teljesítők sorából. Ezzel is inspirálták társaikat.

Kolozsváron Erdély sűrűsödik és tágul. Itt találkoznak a fiatalok a sokszínűségükkel: a székely a szatmárival, a mezőségi a szilágyságival, a csángó a partiumival… és még sorolhatnám. A közösségi feladatokban megtanulják a különbözőség ajándékai mentén felépíteni a közös munkát. Ez egy olyan elidegeníthetetlen tapasztalatot szolgáltat, amelyet hazatérve is keresni fognak. Ha úgy hozza az élet, akkor otthon, a semmiből is képesek ezt más formában felépíteni. Az egymásra, a világra, a különbözőségeinkre való nyitottság lelkületét mutatta meg nekünk Laci.

A szemlélete, tekintete, amely teret ad, amelyben lehetünk azok, akik vagyunk, a teljes valóságunkban. Biztató, ösztönző megtapasztalni, hogy bíznak bennünk, mert ennek nyomán képesek leszünk túllépni a negatív mintáinkon. Elindulunk a tevékeny, a komfortzónánkon túli, önajándékozó élet irányába. Botladozunk, hibázunk, ugyanakkor haladunk előre.

Akik már rég elhagytuk a KEL inspiráló közegét, merjünk újra és újra meríteni az itt megélt tapasztalatokból, és azokból, amelyeket a többi generáció élt elénk vagy él most elénk. Biztosak lehetünk abban, hogy van egy örök egyetemi lelkészünk: Orbán László.

Ma, a 21. században, amikor a másik veszélyforrás maga a pokol (Satre), olyan példaképekre van szükségünk, akik az önmagunkból való kilépésre adnak mintát, akik hisznek a találkozások átalakító erejében, mernek teret adni a másiknak, aktívan, életet adó jelenléttel fordulnak a környezetükhöz, képesek a barátjukért kilépni a kényelmi zónából.

Irvin D. Yalom szavaival élve: „…amikor énünk bizonyos részeit továbbadjuk másoknak, akár olyanoknak is, akiket nem ismerünk, a hatás a tóba dobott kavicséhoz hasonló: a hullámok tovagyűrűzése sokáig tart, és amikor már szabad szemmel nem látható, akkor is folytatódik a nanorészecskék szintjén…” „A tettekre váltott gondoskodás és nagylelkűség minden emberi környezetet gazdagít…”

Ha jól tudom, e tábla is abból született, hogy valakik odaadták, amijük volt. A sikertelen pályázatok képesek más csatornákat, ajtókat nyitni. Olyanokat, amelyekre nem is számítottunk.

Az lesz a miénk, amit oda merünk adni a másiknak!

Adjuk tovább Laci példáját!

Az ajtók nyikorgása emlékeztessen arra, hogy feladatod van: add tovább a kapott példát ott, ahol vagy!

(Forrás: https://romkat.ro/2023/11/12/az-lesz-a-mienk-amit-oda-merunk-adni-a-masiknak/)

Lukács János nyárádselyei plébános ünnepi beszéde (szerkesztett változat)

Arra gondoltam, hogy jobb lett volna kimerni a tengert, mert akkor Orbán László itt lenne közöttünk fizikailag is. De így a jó, a jó Isten jobban tudja, mint mi. Tizennyolc évet nem lehet röviden összefoglalni, csak impulzusokat adni, megvillantani belőle valamit. Az első, amit felidézek, az a fényképe, amit sokan ismerünk, amikor a kezét az arcához emelve lefényképezték. Jól kifejezi azt a tulajdonságát, hogy nagyon tudott figyelni a másikra. Úgy hallgatta az embereket, hogy ami a lelkük mélyében volt, azt is el tudták mondani. Úgy gondolom, hogy ez onnan jött neki, hogy mindig a jelen pillanatot akarta megélni, az volt a legfontosabb a számára. Aki mellette volt, az volt a legfontosabb abban a pillanatban. Ez számunkra is példa lehet, hogy ahol vagyunk, ahol élünk, akikkel élünk, aki mellettünk van, az legyen a legfontosabb.

A második, amit felidézek, hogy egyből indult. Amikor valahol szükség volt, ő volt az első, nem gondolkodott. Ez a tulajdonsága onnan jött, hogy megtanult elsőnek szeretni. Ha este 10-kor szólt a telefonja, akkor indult, s az sem volt baj, ha késő éjszaka ért haza. Az volt számára a legfontosabb, hogy ahol tud, segítsen. Az élete végén is ezt tette. Hogyha nem élt volna így, ez nem lett volna begyakorolva, akkor biztos, hogy nem tudta volna megtenni, amit tett. Azért élt, hogy segítsen.

A harmadik, ami őt jellemezte, a derű és a humor. Nagyon szellemes volt. Három történetet osztok meg a számtalan történet közül. Egyik alkalommal Kézdialmásra mentünk be, estefele volt, szürkület, a teheneket éppen hajtották haza. Én vezettem az autót – mindig szívesen ideadta, nekem nem volt autóm, de szerettem vezetni –, mondtam neki, hogy „jönnek szembe a marhák”. Csendesen azt válaszolta, hogy „ők is ezt gondolják”. Egy másik alkalommal Fehérvárról utaztunk valahová, szintén én vezettem, közben előztem az autókat. Ő telefonon beszélt valakivel, akinek egyszer csak azt mondta: „Hogyha hallasz egy csattanást, vedd úgy, mintha elköszöntünk volna.” A harmadik eset Kolozsváron történt. A munka sokáig tartott, úgy este tíz után próbáltunk vendéglőt keresni, hogy valahol vacsorázzunk, de szinte minden be volt már zárva. Egy éttermet találtunk, ahol kihozták az étlapot, de csak később tudatosítottuk, hogy egy arab étteremben vagyunk. Az ajtónál volt egy férfi, úgy éreztük, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Amikor kihozták az ételt, Laci csendben azt kérdezte, hogy „megvalljuk a hitünket vagy csak imádkozunk?”.

Ez a három tanulság az életéből: odafigyelni és megélni a jelen pillanatot; nem gondolkodni, mérlegelni, ha indulni kell valamit megtenni; humor nélkül nem lehet élni.

Az életemben most is jelen van ő. Azt is vele beszéltem meg, hogy mit mondjak az emléktábla-avatáson. Minden fontosabb döntésem előtt kikérem a véleményét és mindig megérkezik a válasz tőle.

(Forrás: https://romkat.ro/2023/11/14/orban-laszlo-azert-elt-hogy-segitsen/)

Az Orbán László Baráti Kör FB-oldala (amelyről három fényképet kölcsönöztünk):
https://www.facebook.com/InMemoriamLaci

Az emléktáblaavatás fényképfelvételének forrása:
https://romkat.ro/

Összeállította: Varga Gabriella

Az összeállítás elsődleges megjelenési helye: https://ujmisszio.hu/trianon-103-elet-az-eletert/


* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.