Menü Bezárás

Próbatételek sorozatán át – Hajdú Gyula atya hatvanöt papi éve három nagy fejezetben

Trianon103/66*

Hajdú Gyula pápai prelátus, kanonok, teológiai rektor a Kovászna megyei Székelypetőfalván született 1927. július 7-én. Elemi iskoláit szülőfalujában, a gimnáziumot Kézdivásárhelyen, teológiai tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. Utóbbiról így mesélt:

– A teológián 1947 szeptember közepén már megkezdődött a tanév, csakhogy az én irataimat a plébánosom tévesen állította ki, így hiába vártam a felvételemről szóló értesítést. Az iratokat javításra visszaküldték, de az újabb iratok sem voltak kellően pontosak. Gajdátsy Béla rektor úr ennek ellenére végül azt a választ küldte, hogy végső soron a hibák nem lényegbevágóak, mehetek. Október hetedikén érkeztem meg Gyulafehérvárra. Az volt a szokás, hogy jelentkezünk a rektornál és a vicerektornál. Történetesen akkor a rektor úr nem volt jelen, hát bementem a vicerektor úrhoz, Jakab Antalhoz, aki nem mellesleg fegyelmi és tanulmányi felügyelő is volt. Bemutatkoztam. Hírből már ismertem, sok pozitív dolgot hallottam róla, de személyesen még nem találkoztunk. Mégis olyan volt a találkozásunk, mintha már régóta ismertük volna egymást. Miközben elmondta, mi a program, hogyan alakul a napirend, mihez kell alkalmazkodni, nagyon közvetlen és kedves volt. Úgy láttam, hogy már az első pillanatban a bizalmába fogadott. Nem tévedtem: ez a bizalom mindvégig, vicerektori, ordináriusi, majd püspöki ideje alatt is elkísért.

– A teológián a reggelire kapott teával, egy szelet kenyérrel, esetleg puliszkával és a két kockacukornyi nagyságú marmaládéval sokra nem mentünk, fűtésre is csak néhány darab fát kaptunk, a mosdótálban reggelre befagyott a víz. Este mindent magunkra szedtünk, mégsem panaszkodtunk, nem zúgolódtunk. Nem voltunk sokan, hiszen akkor csak a gyulafehérvári egyházmegye kispapjai voltak ott, összesen alig voltunk többen harmincnál, de mindnyájan elfogadtuk ezt a helyzetet. Hivatásból mentünk teológiára, és úgy fogtuk fel, mint első próbatételt arra nézve, hogy képesek vagyunk-e vállalni a nehézségeket. Azt mondtuk: papok akarunk lenni, a nehézségek pedig majd elmúlnak; egyébként is, vannak mások rosszabb helyzetben, a börtönökben például. És érdekes módon azok közül, akiket abban az időben szenteltek, senki sem hagyta el papi hivatását. Jakab Antal vicerektor sokat fáradozott, rengeteget küzdött azért, hogy valamit mégis beszerezzen. Nagyon a szívén viselte a növendékek sorsát. Sokszor elkísértem őt a piacra, hajtottam a Mici lovat, de hiába mentünk, még kukoricalisztet sem kaptunk. Ilyenkor könnyezve jelentette be a kispapoknak, hogy „tisztelendő urak, kijártunk a piacra, de nem találtunk semmit”. Végigjárta a környék falvait is, búzát, kukoricát keresve. Egyik alkalommal Vajasdon a református lelkésztől vásárolt tizenkét véka kukoricalisztet. Örömmel újságolta a kispapoknak: „Legalább puliszka lesz, tisztelendő urak!” Úgy örültünk a puliszkának is! Hozzáértésének és jó gazdasági érzékének köszönhetően az intézet adósságát is sikerült törlesztenie és az 1948-as év már könnyebb volt.

– 1950-ben és 1951-ben hivatalosan nem volt tanítás a teológián, mert a hallgatók nagy részét elvitték katonának. Néhányan azért maradtunk bent, mert abban a katonai központban, amelyikhez tartoztunk, nem tudták, hogy ránk, teológusokra nem érvényes a fölmentés. Volt ugyan egy ilyen határozat, de mivel a teológia nem működött, nem lehettünk mi sem teológusok. Mégis megkaptuk az igazolást, hogy mivel kispapok vagyunk, nem vihetnek el katonának. Én 1950-ben és 1951-ben is végig bent voltam az intézetben, tanultam és titokban vizsgáztam. 1951 márciusában, miután Gajdátsy Bélát és Sándor Imrét letartóztatták, Jakab Antal vicerektorral a pincében misebor-dugaszolás közben sok mindenről bizalmasan elbeszélgettünk. Ültünk szemben egymással, és megkérdeztem tőle, hogy vajon ki az ordinárius. Mondtam egy nevet, azt felelte, nem. Akkor azt mondtam: Vicerektor úr az ordinárius! Nem szólt semmit. Nem mondta, hogy igen, mert nem árulhatta el a titkot. Hazudni sem akart, tehát nem mondta, hogy nem. Elhallgatott. Az előttem lévő évfolyam már készült a szentelésre. Egy részüket Szászvároson, a többieket Váradon szentelte Fiedler István Szatmár-Nagyváradi püspök. Csakhogy idegen püspök abban az esetben szentelhet, ha úgynevezett elbocsátót kap az ordináriustól. De ki adjon elbocsátót, ha nincs ordinárius? Másnap Jakab Antal egy nagy borítékot adott a kezembe. Azt mondta, ebben további borítékok vannak, rejtsem el, s amikor kéri, adjam neki oda. Szentelési elbocsátók voltak benne. Egyházjogot akkor még nem tanultam, de tudtam, hogy ezt más nem adhat, csak az ordinárius…

*

Hajdú Gyula atyát 1952. október 25-én szentelte pappá Alexandru Cisar bukaresti érsek Gyulafehérváron. Az egyházmegye főpásztora, Márton Áron ekkor börtönben volt, és ugyancsak fogva tartották a titkos ordináriusokat, köztük az egyházmegye későbbi püspökét, Jakab Antalt is. Tombolt az egyházüldözés. Mindezt látva a felszentelt újmisés már saját bebörtönzését is előre sejthette, mégis vállalta a papságot. 1953-ban káplánként Kolozsváron a Szent Mihály-plébánián szolgált. 1954 augusztusában letartóztatták, később öt évre elítélték. Miután 1956-ban amnesztiával szabadult, újra segédlelkész volt Kolozsváron, de 1957 novemberében el kellett hagynia a kincses várost. Szórványvidékre, Csicsókeresztúrra került, ahol plébánosként közel egy évtizedet töltött megpróbáltatásokkal küszködő hívei körében. A kollektivizálás idején elkeseredett, kétségbeesett embereknek vitte a vigasztalást és hirdette a reményt.

1966-ban szűkebb hazájába, a háromszéki Kézdisárfalvára helyezték. Onnan 1972-ben Borszékra, majd 1973-ban Kézdiszentkeresztre vezette útja, 1977-ben pedig püspöke kinevezte Kézdivásárhelyre főesperes-plébánosnak. Innen 1979-ben Brassó belvárosába helyezték, ahol közel egy évtizeden át főesperes-plébánosként dolgozott nagy lelkesedéssel, egészen 1986-ig.

Pappá szentelésétől brassói plébánosi idejének a végéig harmincnégy év telt el. Ebből két év, mint láttuk, börtönben. Hajdú Gyula atya több mint három évtizeden át lelkipásztorként hirdette Isten igéjét, építkezett, új plébániát szervezett Kézdivásárhelyen, templomot javíttatott, többek között Brassó belvárosában. A nehéz évtizedekben hívei pásztora volt, mutatta nekik az utat, amelyen az elnyomás évtizedeiben, a kommunista diktatúra alatt is Isten felé haladhattak. Mindezek után 1986-ban Jakab Antal püspök és Bálint Lajos segédpüspök többszöri kérésére, nehezen bár, de az engedelmesség alapján végül is elfogadta a rektori kinevezést a gyulafehérvári papnevelő intézetbe. Rektorként és tanárként a nehéz nyolcvanas években vezette a papneveldét, segítve ezzel a papi utánpótlás biztosítását. Ezekre az évekre esett a numerus clausus elleni nehéz küzdelem is.

– Jakab Antal püspök számára a legnagyobb gondot a papi utánpótlást akadályozó létszámkorlátozás jelentette. Csakhamar világossá vált számomra, hogy egyik legfontosabb feladatom az lesz, hogy ebben a fájdalmas küzdelemben a segítségére legyek – magyarázta Gyula atya. – Először arra gondoltunk, hogy az alkalmas jelentkezőket a szigorú utasítás ellenére is fölvesszük, és a numerus clausust csak a felszenteltek létszámára vonatkoztatva fogadjuk el. Ez könnyen teljesíthető lett volna, hiszen a lemorzsolódások miatt a kispapoknak amúgy is hozzávetőlegesen csak a fele jutott el a felszentelésig. Bukarestben a Kultuszügyosztályon is, ahol 1987-től a püspök megbízása alapján képviseltem a teológia ügyeit, felrótták nekem, hogy csak mi hagyjuk figyelmen kívül a létszámkorlátozást, minden más felekezet betartja. Igen, de ott ahányan megkezdik tanulmányaikat, be is fejezik, nálunk pedig a fele kiesik, érveltem. A másik pedig a hivatás kérdése: ha valaki pap akar lenni, nem gátolhatom meg abban, hogy pap legyen. Kértem, hogy ezt mind vegyék figyelembe. Nem vették. Azzal büntettek, hogy az intézet költségvetését csak nagy késedelemmel hagyták jóvá, addig pedig nem tudtunk hozzáférni a bankszámlán lévő pénzünkhöz, ami a teológia működésében komoly gondot okozott…

A pappá szentelt teológushallgatók alacsonyabb létszáma nem győzte meg a bukaresti Vallásügyi Osztály vezetőit, ők továbbra is a kispapok összlétszámára és a felvételt nyert elsőévesekre összpontosították figyelmüket; ekkor a gyulafehérvári egyházvezetés Gyula atya ötlete nyomán különös módszerhez folyamodott: a kántoriskola legkiválóbb tanulói közül néhányat rögtön a teológia másodévére vettek fel, az első év tárgyaiból pedig ezek a diákok magánúton vizsgáztak le. „Szokatlan ötlet volt, de hát az idők és a körülmények is szokatlanok voltak” – mondta Gyula atya, hozzátéve, hogy vesztenivalójuk nem volt, hát megpróbálták, ez a megoldás pedig valamelyest hozzájárult a numerus clausus mérsékléséhez, ha teljes egészében nem is oldotta meg a problémát.

Gyula atya rektori fáradozásait és leleményességét főpásztora is nagyra értékelte. Bizonyság erre Szabó Gyula Jakab Antal küzdelme a megmaradásért (Ki lesz az utód?) című, a gyulafehérvári egyházmegyei vezetés utódlásának kérdését a magyar hírszerzés szigorúan titkos iratai alapján tárgyaló könyve (Püski Kiadó, Budapest, 2013). Eszerint a nyolcvanas évek vége felé egyre több jel utalt arra, hogy a román kormány román vezetést szeretne látni a gyulafehérvári egyházmegye élén. Ennek megakadályozásáért Jakab Antal püspök szintén nagyon kemény küzdelmet vívott. 1988 nyarán a Vatikánba általa felterjesztett három személy, akik szerinte, nyugdíjba vonulása esetén, utódjaként szóba jöhetnének: Hajdú Gyula rektor, Bálint Lajos segédpüspök és Czirják Árpád kanonok. Hajdú Gyulára tehát Jakab püspök mint lehetséges utódjára is tekintett.

Gyula atya 1997-ig volt a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola rektora. „Fájó szívvel mentem a teológiára, de utólag sokszor hálát adok Istennek, hogy Jakab püspök segítségére lehettem” – vallotta utólag.

Hat és fél évtizedes papi tevékenységének harmadik nagy területe új helyszínhez fűződött: 1997-től lakó- és működési helye nem Erdély, hanem Budakeszi és Budapest volt. Budakeszin a vizitációs nővérek lelkésze, misézőpapja, Budapesten pedig másfél évtizeden át a Ferenciek téri ferences templom egyik gyóntatópapja, az élet útvesztőiben kereső emberek lelkivezetője volt. Jó tanácsaival nagyon sok emberen, köztük igen sok fiatalon segített.

Élete utolsó éveit a székelyudvarhelyi Pastor Bonus Papi Öregotthonban töltötte egészen 2019. február 26-án bekövetkezett haláláig.

(Hajdú Gyula atya Küzdelem a létszámkorlátozás (numerus clausus) ellen a gyulafehérvári teológián című írása elolvasható sorozatunk következő részében.)

Varga Gabriella

A szövegösszeállítás Trianon103-sorozatbeli eredeti megjelenési helye:
http://ujmisszio.hu/trianon-103-probatetelek-sorozatan-at/


* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.