Menü Bezárás

Szekérrel a pócsi Máriához (11., befejező rész) – Újjáéledő hagyomány

Trianon103/23*

A kétezres évek elejétől azonban újra életre kelt a lovas szekeres zarándoklási forma, azáltal, hogy egy-egy ifjú parasztgazda felújította a szülői társadalom gumis kocsiját, vagy éppen készített magának, lovat fogott elé, hogy ismét megjelenjenek a különféle helyi eseményeken, felvonulásokon és a pócsi búcsúkon.

A hosszú út miatt ezek a járművek is ekhósak. Platójuk fölé vasszerkezetből készítenek ilyen alkalmatosságot, amelyre aztán ponyvát vagy gumírozott vásznat terítenek. Csakúgy, mint a lőcsös szekereket, ezeket is feldíszítik virágokkal. Az ekhó felső ívén és az oszlopain ékeskednek vele, mégpedig a nyárvége jellemző virágaival. A Mária-képet szállító fogatot azonban – szintén régi hagyományt követve – kizárólag fehér színű virágokkal (hortenzia, mályva, koszorúvirág) látják el. Még a lovak kantárjába, illetve a hámszíjakba is fűznek egyet-egyet, főként fehér rózsát.

A Mária-képet szállító hajdúdorogi gumis fogat, Nagyboldogasszony ünnepén (2019). Marján Péter fogata (Papp György fotóiból)

Bár Újfehértónak mára jelentős lovas társadalma teremtődött, leginkább a hobbi lótartás által, a kegyhelyre történő zarándoklatok gumis fogatokkal mégsem tudtak életre kelni.

Ilyen utakra 2009 óta a hajdúdorogiak vállalkoznak, jelentős hívő közösséget megszólítva, egyházi támogatás mellett. Útjuk ma is Újfehértón át vezet a több mint negyven kilométerre lévő kegyhely felé. Az ilyen gumis kocsikon azonban már nem csupán az idősebbek, hanem vegyes korosztályú zarándokok – köztük gyermekek – ülnek, akik csoportélménnyel, mégis imádságos lélekkel kelnek útra.

Mielőtt erről bővebben is szólnánk, tisztáznunk kell, mit értenek a hajdúdorogiak lovas szekéren. Ahogy ezt az újfehértóiak esetében is láttuk, a dorogi népnyelv is egyaránt ezzel az elnevezéssel illeti a lőcsös szekeret és a gumikerekes fogatot. Értelmezésükben ugyanis a kocsi hintót, egy jóval magasabb minőségi kategóriát jelent. Márpedig bármennyire modern, kényelmes és könnyű jármű is a gumisnak nevezett tárkocsi, az egy alacsonyabb rendű közlekedési eszközt testesít meg, éppen ezért az is csak szekér, szekérfogat, esetünkben lovas szekér.

Ez a csoportos zarándoklat csakúgy, mint évtizedekkel korábban, társadalmi szerveződés alapján indult útjára. Hátterében azonban egy civil szervezet, a Hajdúdorogi Lovas Hajdúk Egyesülete állt, amelynek alapító elnöke, Papp György (1951–) így vall minderről: „2007-ben született az elképzelés, hogy elődeink máriapócsi szekeres zarándoklatát újra kellene éleszteni. Rácz Imre és Kozák Miklós tagtársunk fogalmazta meg először ezt. Érezhető volt ebben az időben, hogy a helyi vallásos közösség vágyik az ilyen utazásokra a pócsi Szűzanyához. Ez adta az alapot a végső elhatározáshoz, amelynek eredményeként 2009-ben, ugyancsak elődeink szokását követve, Nagyboldogasszony ünnepére négy fogattal útra keltünk. Az akkori szervezők olyan embereket szólítottak meg, akik régen részt vettek már ilyen zarándoklaton.”

Hajdúdorogi ekhós gumis fogatok útban Máriapócs felé 2018-ban, Nagyboldogasszony ünnepére. Elől halad Rácz Imre fogata (Papp Gy. fotóiból)

„Én a fogatommal tíz idős asszonyt vittem, meg a Mária-képet” – mondja Kozák Miklós (1952 –).

Az újonnan útra kelők között ott voltak tehát azok közül is többen, akik fél évszázaddal korábban még lőcsös szekérrel keltek útra. Indítékaikról így vallott a 87 éves Pogácsás Istvánné: „Én 2009-ben azért vállaltam az utazást, hogy felajánljam magam a Szűzanyának, hogy meghozzam érte ezt az áldozatot idős koromban is, hiszen gyalog én már nem tudnék elzarándokolni hozzá. Ilyen útra kelés előtt mindenki valamilyen célt fogalmaz meg magának. Köszönetet, hálát, kérést. Én a gondokat hagyom itthon ilyenkor és köszönetet mondok a Szűzanyának a családomért.”

„Később szerveztek a rokoni, ismerősi körből, de mindig volt köztük idősebb asszony is, akik az úton szép Mária-énekeket tudtak tanítani” – mondja Papp György.

Ahogy jeleztük, a csoportok összetétele az életkor tekintetében ma már vegyes. Éppen ezért más és más indíttatással is ülnek fogatra a fiatalabb korosztály tagjai. Orosz Edit (1997–) így vallott erről: „Én még 12 éves voltam, amikor először vettem részt ilyen zarándoklaton, mégpedig édesapám, Orosz László fogatán. Eleinte kirándulási céllal, az érdekességek miatt, kíváncsiságból mentem szívesen a szüleimmel. Az utóbbi időben azonban már megható élményt jelent számomra az ilyen utazás. Megnyugvást, lelki feltöltekezést. Én már a Szűzanya miatt indulok útra, de mindig valamilyen kéréssel. Az idősebbektől nagyon sokat tanulunk. Néha vidám a hangulat, de soha nem feledjük, miért ülünk szekéren és hová tartunk. Nagyon szeretjük útközben hallgatni az idősebbek régi pócsi vagy gyermekkori élményeit, elbeszéléseit.”

„Én kezdtem meg az imát a szekéren, meg az énekeket is – mondja Pogácsás Istvánné. Nem kell énekeskönyv, mert ezeket még mindig tudom fejből, hallottam eleget a régiektől, meg én is imádkozgattam, énekeltem ezeket azóta is. Amikor úton vagyunk, az Újfehértóig lévő úton az Első imaóra imáit mondjuk el, mire ezzel végzünk, át is érünk a településre. Mindig voltak velünk fiatalabbak is, akiket néha fegyelmezni kell. Ilyenkor csak azt szoktam mondani: Na, figyeljetek ide! Hová megyünk? A piacra vagy Pócsra? Többet aztán ezt már nem kell mondani. De meg lehet érteni őket, mert nekik ez egy kicsit kikapcsolódás is.”

Ezeken az újjászervezett zarándoklatokon tehát a régihez hasonló folytonosságot a lelkiség tekintetében az idős asszonyok képviselik. Ők igyekeznek átadni a régi szekeres zarándoklat szellemiségét, ők tanítják meg az új generációkat a különféle imákra, búcsús énekekre stb.

„Ugyanazt a hagyományt követjük azóta is, amit a lőcsös szekérrel utazók ránk hagytak. Az eltelt évtized alatt minden alkalommal útra keltünk, legutóbb már több mint tíz fogattal, amelyeken összesen 100-130 fő foglalt helyet. A fogatokat maga a gazda, illetve a zarándokok díszítik fel. Borostyánt, őszirózsát, napraforgóvirágot, fehér rózsát használnak.”

A fogatok gazdájának, csakúgy, mint a lőcsös szekerek esetében, akadt dolga bőven a jármű és a lovak felkészítésében. Kozák Miklós így beszél erről: „Már egy héttel korábban elkezdtem átfesteni a szekeret. A farészeket zöldre, ahogy itt szoktuk, a vasakat feketére, a keréktárcsákat meg pirosra. Amikor ezzel végeztem, következett a kovács. A lovak patáját szépen bevasaltattam. Csak ez a munka több mint 15 ezer forintba került, de én soha nem számoltam ezt el az utasok felé. Mindenkit ingyen, szeretetből szállítottam mindig, fizetséget nem fogadtam el.” Természetesen a kezdetektől figyelemmel kísérte és segítette ezt az újjáéledő zarándoklási módot a helyi egyházi vezetés is. Ez mindenekelőtt a lelki felkészítésben, valamint a zarándoklatok nélkülözhetetlen kellékeinek, a Mária-képnek, a búcsús keresztnek rendelkezésre bocsátásában nyilvánul meg.

„Az ünnep előtti szombat hajnalán négy órára sorakoznak fel a fogatok a templom előtt –mondja Papp György. Fél öt tájban a parókus úr, Dalanics Zoltán atya rövid egyházi lelki útravalóval lát el bennünket, átadja a Mária-képet, zarándokkeresztet, és áldást mondva ránk útra indítja a fogatokat. Útközben először az újfehértói vasútállomás mellett, majd az érpataki elágazásnál lévő feszületnél állunk meg, rövid egészségügyi pihenőre, illetve a Mária-fülkéknél, de ezeknél nem szállunk le a szekerekről” (Papp György).

Az útviszonyok természetesen alaposan próbára teszik ilyenkor a fogatokat, különösen a lovak patáit. A gondosan felvert patkó is meglazulhat vagy éppen leesik. Kovácsmester hiányában a gazdák ilyenkor maguk oldják meg a problémát. Visznek ilyen esetre patkószeget, kalapácsot, patareszelőt, és elvégzik a patkóigazítást. Szükségessé vált ez az öngondoskodás, hiszen manapság már nem kel útra kovácsmester, mint a régebbi időkben, kisebb kovácsfelszereléssel, hogy útközben vagy Máriapócson orvosolja a nem várt esetet.

„Én is vittem magammal mindenféle szerszámot, még bakot is, amire a ló első patáját helyeztük, ha le kellett venni a meglazult patkót – mondja Kozák Miklós. Volt nálam új pótpatkó is, amiből még most is őrzök néhányat. Meg tartogatok azokból is, amelyek a lovaim patáján tették meg az utat Máriapócsra és vissza. Bár egy év óta nincsenek már meg a lovaim, mégis megtartom őket, mert rajtuk járva vittek el bennünket a Szűzanyához. Még szenteltvíz is érte ezeket, amikor Pócson megáldott bennünket a pap. Olyan ereklyefélék nekem.”

A lópatkóról általában elmondható, hogy szerencsehozó tárgyként is őrzött belőle egyet-egyet a paraszti társadalom, az istálló vagy az utcai kiskapu küszöbére szegezték. Legfőképpen olyat, amelyet szántáskor vagy útközben találtak. Az itt bemutatott patkó különleges jelentőségét azonban a neki tulajdonított szakrális értéke adja. Éppen ezáltal több mint szerencsepatkó. Mint szent helyet megjárt, megszentelt tárgy lelki gyógyhatásán túl emlékeztet a Máriához vezető zarándoklatra.

A Kozák Miklós által megőrzött patkó, amely lova patáján többször is megtette az utat Máriapócsra és vissza (Fotó: Buczkó József, 2019)

A kis kitérő után térjünk vissza ismét az utazáshoz, hiszen még hátravan az út fele Máriapócsig.

„Hosszabb pihenő Kállóban következik – folytatja az emlékezést Papp György. Mégpedig a vasúti átjárón túli Burgyénál. Ez amolyan kiskocsma volt, még most is az. Ennek a helynek fontos szerepe van, mert itt várjuk be Máriapócsról az elénk érkező lovasokat, élen Tamás Ferenccel, akik a pócsiak üdvözletét hozva innentől elvezetnek bennünket a kegyhelyre. Ez a dorogiaknak kijáró tisztelet. Ekkor átadjuk nekik a magunkkal hozott városi zászlónkat, meg a zarándokkeresztet, amelyeket elől haladva ők visznek tovább. Vezetésükkel, harangzúgás közepette, előbb a kállói görögkatolikus templomhoz vonulunk, ahol egy rövidített szentmisén veszünk részt, majd ezt követően az ottani hívek jóvoltából szeretetvendéglátás következik. Az út során ez az első olyan alkalom, hogy étkezünk is, de csak szerényen, hogy elődeinkhez hasonlóan mi is böjtös gyomorral érkezzünk a Szűzanyához. Innen, a régiek útvonalát követve Kálló alatt, jórészt földúton haladva Pócspetri felé kanyarodunk. Általában fél tizenkettő tájban érkezünk Máriapócsra.”

A nagykállói görögkatolikus templom a haranglábbal. Az újjászerveződött hajdúdorogi lovasszekeres zarándoklat legfontosabb pihenőhelye az út során, ahol szentmisén vesznek részt, majd szeretetvendéglátásban részesülnek (Fotó: Buczkó József, 2019)

Az út során a települések lakói ma is összegyűlnek a kapuk előtt, hogy vallásos lélekkel üdvözöljék az úton lévőket. Manapság több a csodálkozó, mégis tisztelettel viszonyuló szemlélő. Ám köztük akadnak olyanok is, akik a régi idők emlékeivel várják az új szekeres zarándokokat. Egy ilyen esetről számol be Pogácsás Istvánné: „2016-ban történt Pócspetriben. Egy 91 éves bácsi integetett nagy örömmel felénk, és arra kért, fogadjuk el az ajándékát, egy fél liter pálinkát, amit évek óta tartogatott már erre az alkalomra. Azt mondta, hálából adja, hogy még egyszer megélhette, hogy a háza előtt hajdúdorogi szekeres zarándokok haladnak el. Nagyon megható volt. Ebből arra gondoltam, hogy valamikor milyen nagy jelentősége volt az emberek életében az ilyen zarándoklatoknak. Főleg pedig a dorogiaknak, akik a püspöki székhelyről érkeztek.”

„Amikor jönnek a dorogi fogatok, sokan kinn állnak a kapukban – mondja a Pócspetri főutcáján lakó Szilágyi József (1940–). – Nagy öröm látni ismét lovasfogatokat. Eszembe juttatják a gyermekkoromat, meg a fiatal éveimet, amikor tavasztól őszig egymást érték itt a lőcsös szekereken utazók. Volt úgy, hogy 10-12 is jött egymás után. Már messziről hallatszott az éneklésük, mint most is, így kimentünk a kapu elé és úgy vártuk őket. Integettünk, kérdeztük, nem hiányzik-e valami. Adtunk nekik szezonális gyümölcsöt, friss vizet. Volt, aki újbort adott fel a szekérre. Az idősebbek meg gyertyákat tettek a kerítés tövébe és meggyújtották, így köszöntötték őket. Akkor még rossz út volt itt. Durva kövekből állt. Volt úgy, hogy leesett a kerékráf, vagy a patkó. Ilyenkor Bárdi József kovácsmester egykettőre megoldotta a problémát és mehettek tovább. Ma már más a helyzet. Ez a Pócsi út aszfaltozott, nem is lehet hallani, hogy gurulnak a gumis szekerek. Csak az énekszó jelzi, hogy zarándokok jönnek.”

Hajdúdorogi fogatok érkezése Máriapócsra, 2018-ban, Nagyboldogasszony ünnepére. Elől halad Marján Péter fogata (Papp György fotóiból)

Tekintettel arra, hogy modern világunkban újjáéledő hagyományról van szó, a helybéli szervezőkre, rendfenntartókra komoly szerep hárul. Ekkor jelentős számú hívő közösség jár-kel már a kegytemplom előtti téren, így a közöttük való fogatos közlekedést biztonságossá kell tenni.

A hajdúdorogi zarándok fogatok megérkezése a máriapócsi kegytemplom elé, Nagyboldogasszony ünnepére, 2019. (Papp György fotóiból)

„Amikor a templom előtti térre érkezünk, itt általában a püspök fogad bennünket, üdvözli a dorogi zarándokokat, majd elvezetnek minket a sokadalom közepette a templom mögött kialakított állásra, ahol a fogatok elhelyezkednek. Itt levesszük a Mária-képet és legények veszik a vállukra, mert ők erősebbek, és parókus úrral, valamint a kereszttel az élen a templomhoz vonulunk. A Mária-képet bevisszük magunkkal, megállunk vele a kegykép előtt, némán fejet hajtunk, majd elhelyezzük a templom sekrestyéjében, és aztán szépen sorban elmegyünk értetkőzni. Csak ezután következik a szálláshelyre vonulás. Mi minden alkalommal, csakúgy, mint elődeink, a Dudás püspök úr házában, illetve annak portáján szállásolunk el. Ide jönnek a fogatok is. Az ő helyük a kert hátulján van ilyenkor. Az itt felépített új szálláshelyen mind a 120-130-an kényelmesen el tudunk helyezkedni” (Papp György).

A szekérről leszállt zarándokok vonulása a kegytemplomhoz Ft. Dalanics György parókus atya vezetésével. 2017, Nagyboldogasszony ünnepe (Papp György fotóiból)

Felgyorsult, modernizált világunkban az ilyen lovasfogatos zarándoklások azonban már nem két éjszakai szállásra tervezettek, hanem csupán egyre. Így aztán egy újabb fél nap áll rendelkezésre a Szűzanya közelében való tartózkodásra, a vele való töltekezésre. Bár némileg kopik, rövidül a zarándoklaton töltött idő, mégis keletkeznek új hagyományok, szokások is. Ilyen a korábban említett lovas felvezetés Nagykállótól Máriapócsig, valamint a kegyhelyen a buszos zarándokok fogadásának szokássá formálódása.

Fogatok vonulása a hazafelé vezető úton, Nagykállóban 2016. Az első fogatot hajtja Rácz Imre, mellette jobbról Papp György (Papp György fotóiból)

Reggel, amikor megérkeznek a buszos zarándokok, akiket a parókus atya vezet – ismerteti a további történéseket Papp György –, mi eléjük megyünk, és együtt vonulunk vissza a templom előtti térre, ahol hamarosan elkezdődik majd a nagymise.”

Természetesen ilyenkor is jut idő arra, hogy felkeressék a kirakodások sátrait. Az idősebbek leginkább imakönyvet vásárolnak az unokáknak, a fiatalabbak nyakláncot Mária-képecskével, kis szentképet és természetesen mézeskalácsot. „Én a munkatársaknak kis szentképet, hűtőmágnest a pócsi kegyképpel szoktam vásárolni, illetve olvasót, amit mindig meg is szenteltetek a pappal” – mondja Papp Györgyné Orosz Teréz (1956–).

A napot, egyáltalán a zarándoklatot a szentmisén való újabb részvétel, a szentgyónás és áldozás teszi teljessé.

A gyónások, szentáldozások után még részt veszünk a körmeneten, aztán a szálláshelyről hazaindulunk. Előzetesen már mindenki felpakolta a holmijait a fogatokra, hogy ezzel ne teljen az idő” (Papp György).

„Sírva érkezünk a Szűzanyához, és könnyek között indulunk haza” – mondja Papp Györgyné.

Hajdúdorogi fogatok útban hazafelé, 2016-ban, Nagykállónál (Papp György fotóiból)

„A nagymise után célirányosan tartunk hazafelé, hogy időben megérkezzünk. Csak a lovakat itatni állunk meg Kállónál, meg Újfehértó alatt. Innentől aztán folyamatos telefonos kapcsolatot tartunk a parókus atyával, hogy éppen hol járunk, hogy ő az otthoniakkal időben elénk tudjon jönni, hogy fogadjanak bennünket. A Fehértói úton lévő első feszületig érkezünk, tehát nem a megyehatárnál lévőhöz. Itt zászlóhajtással köszöntjük egymást, s ugyanúgy vonulunk a templomunkhoz, mint szüleink, dédszüleink tették. A templomkertben megtartott tábori mise után indulunk aztán haza, lelkünkben a zarándoklat minden kegyelmével” (Papp György).

A fentebb már említett modernizált világunk, amelyben ez az újfajta zarándoklási mód életre kelt, több vonatkozásban is módosította annak gyakorlatát.

Új jelenség és egyre hangsúlyosabbá is válik az ilyen zarándoklatok során az úgynevezett lokális, azaz helyi identitás kifejeződése. Ez mindenekelőtt a település névtáblájának, címerének, zászlójának fogatokon való elhelyezésén, illetve Máriapócson a gyalogos menetek során tűnik szembe azáltal, hogy a templomi lobogók, Mária-kép mellett ezek a szimbólumok is elől haladnak, hirdetve, üzenve, hogy a csoport honnan érkezett. Az ilyen jelenségnek még az 1960-as, ’70-es években sem volt nyoma a fogatos, egyáltalán a zarándoklatok során, hiszen a hangsúly a megérkezésen, a jelenléten volt, amely mögött legfeljebb a nyelvi jelenségekben, a tájszólásokban, a viseletben, illetve különféle szokáselemekben nyilvánult meg a másság. Ezek ugyanis önmagukban is elegendő információs üzenettel bírtak a származási hely kinyilvánítására.

Az ilyen különbözőségek mára jelentőségüket veszítették, a külsőségbeli jelek feloldódtak a divatozó ünnepi, praktikus viseletekben. A zarándoklaton részt vevők ma már nem öltenek népviseletet, de a paraszti öltözetek sem tűnnek fel, amelyek fél évszázaddal korábban még egy-egy helyi közösség ismertetőjegyei voltak. A férfi paraszti öltözet mára azért is elveszítette jelentőségét, mert alapvetően megváltozott annak a társadalmi rétegnek a szerepe, amely a XX. század első felében még meghatározó elemét képezte a helyi társadalmaknak. Ilyen karakterisztikus paraszti társadalom ma nem létezik, éppen ebből következően már nem is ennek tagjai, hanem hobbilótartók, lovas egyesületek lettek a zarándoklatok szervezői, lebonyolítói.

De megjelenik az egyéni identitás kinyilvánítása is azáltal, hogy egy-egy fogat tulajdonosa üzenetként táblára írja például saját vezeték- vagy becenevét. Ez a többiektől való megkülönböztetés egy módja, valamiféle önazonosságjelző, amely a fogatos közösségnek szól elsősorban, hiszen a külső szemlélő számára különösebb jelentősége nincs.

Új jelenség az is, hogy a papok már nem utaznak együtt a szekerezőkkel, csupán útjukra bocsátják a zarándokokat, csak Máriapócson csatlakoznak hozzájuk s ott állnak a csoport élére. Úgy tűnik, ezzel a szokásváltozással egy régi hagyomány folytatása szakadt meg, amelynek előzménye még a XX. század elejére nyúlik vissza, amikor a paraszttársadalom zarándoklatainak nem csupán tényleges kísérője, de igen gyakran szervezője is volt a helyi papság.

Ahogy láttuk, lerövidült a zarándoklatok időtartama is, a kegyhelyen töltött idővel egyetemben. A résztvevők egy része éppen ennek köszönhetően is, fokozatosan passzív résztvevővé válik, miközben érzékelhetően felerősödnek a nem vallásos funkciók.

A fentiek ellenére mégis úgy tűnik, a hajdúdorogiak visszataláltak gyökereikhez a csoportos zarándoklat fogatokkal történő megélését illetően. Ehhez kellett mindenekelőtt egy hitét gyakorló és megvalló vallásos közösség, egy vallásos mag, amelynek tagjai a felgyorsult mindennapokban „le tudnak lassulni”, át tudják adni magukat a szakrális térben való utazás során annak a lelki élménynek, amely elvezeti őket a Szűzanyához, hogy onnan még gazdagabb áldással térhessenek haza. Az ilyen utazás éppen ezért nem feltétlenül nosztalgiamenet, hanem elsősorban vallásos cselekedet, az ősök nyomdokain való haladás a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Nem más ez, mint a szenttel való találkozás nagy-nagy élménye mai világunkban, példázata annak, hogy ez ma is megélhető.

A zarándoklat résztvevői vallásos szemlélettel, a csodavárás lelkületével kelnek útra, hogy eljussanak a zarándoklat központjába, annak csúcsára, Máriapócsra. A forma, a külsőségek változtak ugyan, amint változott az az előző generációk során is, ám a vallásgyakorlás változatlan maradt. Még akkor is, ha újabban, különösen a fiatalok érdeklődésből, kirándulási vággyal, a szekerezés által nyújtott örömök miatt vagy éppen a kikapcsolódás szándékával ülnek szekérfogatra (lásd: Bálint S.–Barna G. 1994. 310.). Az új elemek együtt élnek a hagyományos formákkal, s ezáltal a zarándoklatnak ez a megújuló formája egy alakulóban lévő, tehát változó szokásrend képét tárja elénk (lásd ehhez: u.o. 509.). A legtöbb változást a zarándoklat idejének lerövidülése okozta. Ám a testet próbára tevő, azt megmozgató zarándoklási mód a hajdúdorogiak esetében megmaradt.

Lényeges változásként említhetjük azt is, hogy éppen a megrövidült idő miatt módosult a pócsi lakosok és a zarándokok közötti kapcsolat. Már nincs többé szó befogadókról, a házaknál történő elszállásolásokról, mert a mai, csupán egy településről útra kelt szekeres zarándokok megférnek a Dudás Miklós püspök úr szülőházának portáján felépített zarándokházban, ahol viszonylag kényelmes, csaknem otthoni körülmények között tölthetik el az egyetlen éjszakát.

Fél évszázaddal korábban az egész falu népe a zarándokok ellátására rendezkedett be, ami jelentős bevételt jelentett az egykori taksások, cselédek és azok leszármazottai számára. Ez mára jelentéktelenné vált, csupán az idősebbek emlékezetében él, egy-egy megmaradt tárgyi emlékkel együtt, ahogy erre korábban példát is láthattunk.

Az út végén azonban Mária közelébe érve, a hajdúdorogiak ismét megtapasztalják a megfoghatatlant.

S hogy ez milyen lelki lenyomatot hagy a szekeres zarándoklaton részvevőkben, könnyeivel küszködve így vallotta meg a csoport vezetője, Papp György:

„Hogy ez mit jelent számunkra? Nem könnyű kifejezni. Azt meg kell élni.” E szavak, egyáltalán a Szűzanyához igyekvő zarándoklat lélektani mélységeinek megértésében Ady Endre sorai segítenek:

„Szívemben sír a Pócsi Mária
Egy őszies, emlékes délutánon…
Ma tudom, hogy csak Mária maradt,
S szívemet most már csak Mária lássa…”
(A pócsi Mária, 1910)

Buczkó József


Visszaemlékezéseikkel segítettek

Hajdúdorogról: Fodor Miklósné Szanics Margit, 1942–; Kozák György, 1952–; Papp György, 1951–; Papp Györgyné Orosz Teréz, 1956–; Pogácsás Istvánné, 1932–; Szilágyi Jánosné Tóth Mária, 1948–; Orosz Edit, 1997–. Újfehértóról: Buczkó Józsefné Nagy Margit, 1935–2019; Csegény Mihályné Dudás Anna, 1945–; Nagy Sándor, 1956–; Pál Mihály, 1944–, lakik Lentiben; Papp Lászlóné Lovas Julianna, 1946–; Tóthné Forgó Mária, 1938–; Török Józsefné Támcsu Anna, 1945–. Hajdúnánásról: Nagy Ernőné Tóth Terézia, 1938–, sz. Hajdúdorogon. Máriapócsról: Tamás László, 1937–. Pócspetriből: Szilágyi József, 1940– (és mások, akik nem járultak hozzá nevük közléséhez).


Felhasznált irodalom

  • Ádám Antal–Szabó Péter (szerk.), 2002. Zarándoklatok. Vallástudományi töprengések a harmadik évezred küszöbén. Pécs.         
  • Bálint Sándor, 1943. Sacra Hungaria Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből; 1944. Pócs. In: Boldogasszony vendégségében. 15–19. Bp.
  • Barna Gábor, 2014. Görögkatolikus búcsújáróhelyek az egykori Észak-Kelet-Magyarországon. Bp.
  • Bálint Sándor–Barna Gábor, 1994. Búcsújáró magyarok. Bp.
  • Bartha Elek, 1996. Hagyomány és identitás a magyar görögkatolikusok körében. In: Vallási néprajz. 8. Ökumenikus tanulmányok. 191–202.; 2001. Egy felekezeti nagyrégió Európa közepén. A görögkatolikus tér Kelet és Nyugat határán. In: Ethnográphia 112., 299–340.; 2001. Út menti keresztek a görögkatolikusok hagyományos hitéletében. In: „Nyisd meg uram szent ajtódat.” Bona Gábor (szerk.), 187–196.; 2003. Máriapócs szakrális tájformáló szerepe. In: Vándorutak-múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapjára. Archeolingva 197–201.; 2006. A vallási terek szellemi öröksége. Debrecen.
  • Bona Gábor, 1990. Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon. Bp.; 2001. Búcsújárók. Bp.; 2014.Vallási néprajzi tanulmányok. Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 46.
  • Cservenyák László, 1998. Fogatos járművek, szekerek, kocsik, hintók Magyarországon a XIX–XX. században. Ethnica kiadás, Debrecen.
  • Dolhai Lajos, 2001./3. A zarándoklat teológiája. in: Vigília 66. 176–183.
  • Görög Katolikus Naptár 1940-es évek.
  • Keresztes Szilárd, 2005. Kisboldogasszony napi búcsú. In.: Görög Katolikus Szemle Kalendáriuma, 37–43. Nyíregyháza; 2005. A zarándoklás. In: U.o. 128–129.; 2007. Csodák és csodavárás. U.o.: 37–42.
  • Korpics Márta, 2007. A zarándoklat, mint a szakrális kommunikáció egy színtere. Doktori tézisfüzet. Pécsi Tudományegyetem, Pécs.           
  • Lovász Irén, 2002. Szakrális kommunikáció. Bp.
  • Miska János, Búcsújárók. In: Görögkatolikus Szemle Kalendáriuma, 112–115., Nyíregyháza.
  • Misóczki Lajos, 2008. Zarándoklat és búcsújárás Magyarországon, mint a vallási turizmus előzménye. In: Acta Acad. Ped. Agriensis Historiae XXXV. 53–67.
  • Mohay Tamás, 1999. A népi vallásosságról. In: Magyar Tudomány 1999/5. 533–548.
  • Puskás Miklós, 2005. Vándorbottal Magyarföldön a Nyírség Madonnájánál. In: U.o. 51–54.
  • Tánczos Vilmos, 2016. Csíksomlyó a népi vallásosságban. Kolozsvár.
  • Tóth Sándor, 2014. Megújuló búcsújárás, mai zarándoklatok. Új Ember, 6. 8. (Interjú Bona Gábor néprajzkutatóval)
  • Tüskés Gábor,    1993. Búcsújárás a barokk kori Magyarországon. Budapest; 2001. A zarándoklatok térbeli sajátosságai a 17–18. szd-ban.  Népr. Látóhatár 2000. IX. 3–4. 253–266.
  • Voigt Vilmos, 2004. A vallási élmény. Budapest.
  • Zarándok Naptár 1940-es évekből való számai.

A szerző eddig megjelent művei

  • A hajdúnánási szőlőskertek népi építkezése (Folklór és Etnográfia, Debrecen, 1992)
  • Kovácsmesterség Hajdúnánáson (Folklór és Etnográfia, Debrecen, 1994)
  • Pusztuló értékeink. Rajzok Hajdúnánásról (Ethnica Kiadás, Debrecen, 1995)
  • Újfehértó zsidósága (Újfehértó, 1998)
  • Újfehértóiak az 1848–49-es szabadságharcban (Újfehértó, 1998)
  • Képek a régi Újfehértóról (Újfehértó, 1999)
  • Újfehértó története (szerk.) (Újfehértó, 2000)
  • Az újfehértói Kaszinó története (Újfehértó, 2001)
  • A hajdúnánási római katolikus egyház története (Hajdúnánás, 2001)
  • Jeles személyiségek Újfehértó múltjából (Újfehértó, 2004)
  • Gúzsba kötött évtized 1946–1956 (Újfehértó, 2006)
  • „Akin átsugárzott az Evangélium ereje” – Mikó József hajdúnánási református igazgató-tanító emlékezete (Hajdúnánás, 2008)
  • „Jöjjön haza Magyarországba…” – A hajdúvárosokból indult mozgalom a Bocskai-korona visszaszerzéséért 1926 (Debrecen, 2009)
  • Számvetés. 15 éves Újfehértó város múzeuma (Újfehértó, 2010)
  • „Szállást adtunk hűséges magyar véreinknek” – Székely menekültek Hajdúnánáson 1916–1918 (Hajdúnánás, 2011)
  • „A hősök vére szenteli hazává a földet” – A hajdúnánási Hősi Temető, a Hősi Emlékmű és a Hősök Ligetének története (Hajdúnánás, 2012)
  • A hajdúnánási Városháza (Hajdúnánás, 2014)
  • Akiknek még sír sem jutott (szerzőtárs Hadas Ferenc) – Hajdúnánásiak a málenkij robot poklában (Hajdúnánás, 2014)
  • „Észnek hódol az érc” – Ekekovács és műlakatos mesterek Hajdúnánáson (Hajdúnánás, 2016)
  • Betekintő. Állandó kiállítások a Hajdúnánási Móricz Pál Helytörténeti Gyűjteményben (Hajdúnánás, 2016)
  • Nagymamáink receptjeiből (szerk. és szöveg) (Hajdúnánás, 2017)
  • Nagymamáink receptjeiből. Válogatás az első hajdúnánási katolikusok és az újonnan betelepültek ételeiből (Hajdúnánás, 2018)
  • Centenáriumi idő (szerk.) (Hajdúnánás, 2018)
  • A múzeumügy története Hajdúnánáson (Hajdúnánás, 2019).

Háttér:
Trianon 103 – Százhárom fejezet a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
https://www.eletunk.net/trianon103/trianon-103-szazharom-fejezet-a-magyarsag-tortenetenek-elmult-szazharom-evebol/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük