Menü Bezárás

Szekérrel a pócsi Máriához (4.) – Útra kelés a szakrális térben

Trianon103/16*

A szekérfogatos útra kelés az 1950-es, 1960-as években a gyalogos zarándoklatok elindulása utáni napon, „Mária vigíliáján” történt, ami érthető, hiszen a kerekeken való utazás kevesebb időt igényelt, így az utat bő fél nap alatt meg lehetett tenni abban a szakrális térben, amely az elindulási hely és a kegytemplom között zajlott. Ez a szakrális tér természetesen része volt annak a szakrális tájnak, amelyre századok óta gyakorol spirituális hatást a szent hely, azaz Máriapócs. (Lásd még: Barta E. 2006. 28.) Az ilyen utak mindkét település szokásrendjének szerves alkotóelemei voltak, így arra, amikor annak ideje volt, mindenki számított is (lásd uo.: 9.)

Amint az előzőekben láttuk, a katolikusság évente legalább egyszer útra kelt valamelyik nagy Mária-ünnepre. Még a távoli tanyavilágból is. „Görögkatolikus szüleim, nagyszüleim tanyája Újfehértó nyugati határában, a Fülöp-soron volt. Nagyapám meg édesapám, Nagy Sándor (1925–2013) már legénykorában is rendszeresen útra kelt innen, hogy elvigyék a környékünkön lakókat a pócsi búcsúba. Még a gyermekkoromban is mentek innen fogatok, köztük az én apám is. Mi, apróbb gyerekek otthon maradtunk, hogy számoljuk a malacokat, vagyis őrizzük a portát, és a szomszédokkal lássuk el az állatokat” – mondja Nagy Sándor (Újfehértó, 1956–).

Hasonló emlékeket őriz az ugyancsak görögkatolikus Pál Mihály (1944–) is. „Az én szüleim tanyája a Gencsy-tagban volt. Édesapám, Pál Mihály (1914–1984) az 1940–1950-es években mindig útra kelt az onnan negyven kilométerre lévő Máriapócsra. A tanyasor idősebb embereit szállította. Még az 1960-as évek elején is megtette a hosszú utat, de akkor már a településen lévő házunktól, ráadásul ekkor már csak egy lóval, mert a másikat elvitte a téeszesítés.”

„Édesapám, Támcsu János az 1950-es évek derekán lőcsös szekerével mindig ment Máriapócsra. A szomszédban lakó idősebbeket vitte Újfehértóról, a vasútállomás környékéről, ahol laktunk. De ott ült mellette a bakon édesanyám is. A szüleim hitüket mélyen megélő görögkatolikusok voltak” (Török Józsefné Támcsu Anna, Újfehértó, 1945).

Az ugyancsak görögkatolikus Nagy Erzsébet (Újfehértó, 1935–) maga is többször útra kelt édesapja, Nagy Miklós (1897–1973) szekerén Máriapócsra. „A mi szekerünkön vegyes korosztályú volt a társaság. Apámnak csak egy lova volt, de az 1950-es években mindig elindult vele. Nyolc-tíz fő ült rajta. Utoljára a forradalom előtt ment vele, aztán ő is másokkal utazott. A környékünkről járt még rendszeresen például Bulátkó Feri bácsi, Mikle György, aki a Bogárhát (ma Kálmánháza) alatti tanyákról vitte a híveket, aztán Brutóczki János is, aki kétkerekű talyigával indult útra mindig, mert csak egy lovacskája volt, és nem akarta húzatni vele a nehéz szekeret.”

Hajdúdorogi gazda, Pálóczi Gergely és felesége, Pogácsás Mária határjáró szekerükkel a Szállásföldön lévő tanya előtt. 1960-as évek eleje

Csak kevéssé ismeretes, hogy dr. Dudás Miklós (1902–1972) görögkatolikus püspök egyik öccse, György (1904–1970) negyven hold földön Újfehértó határában gazdálkodott, mégpedig a Görögkút nevű határrészen, ahol takaros tanyát is fenntartott. Kétlovas fogatával természetesen ő is rendszeresen eljárt a pócsi búcsúkra. Leánya, az újfehértói Csegény Mihályné Dudás Anna (1941–) ilyen  emlékeket  őriz  ezekről:  „Édesapámnak két szép lova volt. Ezeket fogta a szekér elé, amivel a környéken lakókat szállította Máriapócsra. Gyermekkoromban, az 1950-es évek legelején én is ott ültem a fogaton. A szállásunk mindig a nagyszülők házánál volt Pócson.”

Kétlovas szekér, útban hazafelé, 1965 táján

A településen lakó szekeres gazdák jól ismerték egymást az ilyen közös utakról, ezért jó előre „összeszerveződtek”, azaz megbeszélték az indulás körülményeit, döntöttek arról, ki viszi a papot, melyik szekéren utazik majd a Szűzanya kegyképe, melyiken a képvivő Mária-lányok. Természetesen jó előre megszervezte ki-ki a maga utasait (az olykor állhatott a családtagokból is), akik ünnepi öltözetben érkeztek s foglalták el helyüket a szekéren. Elől a gazda, mellette a felesége. A mögötte lévő ülésen három fő, a harmadik ülésen szintén hárman foglaltak helyet. Általában idősebb asszonyok, köztük egy-két olyan, akinek kiváló énekhangja volt, s aki jól ismerte a búcsús énekeket, imádságokat. Amennyiben a szekéren ülők nem a rokonság, szomszédok köréből kerültek ki, a szekeres gazda elfogadott szerény pénzbeli juttatást, „fuvardíjat”. Az 1950-es években ez 10, az 1960-as években pedig általában 20 forint volt.

Még a hátsó saroglya sem maradt szabadon. Ott kaptak helyet ugyanis a nagyobbacska lányok, fiúk, akik lábukat lelógatva, arccal a megtett út felé vettek részt a „szent utazáson”, általában életükben először. Amennyiben a gazda felhelyezte a szekérre a vesszőből font kast, ebben az esetben ők ennek hátsó részében kaptak helyet. „Mi, gyerekek, olyan nyolc-kilenc évesek lehettünk, ott ültünk a kasfarban (a kas végében – szerk.), elvackolva a számunkra odakészített szalmában” – idézi emlékeit Szilágyi Jánosné Tóth Mária (1948–, Hajdúdorog). Egy szekér utaslétszáma általában 10-12, olykor 14 főből állt.

Ahogy fentebb láttuk, az aprócska gyermekeket még nem vitték magukkal. Az újfehértóiak emlékezete megőrzött ezzel kapcsolatban egy megmosolyogtató történetet. Mielőtt elindult a szekér, a sóvárgó, vágyakozó apróságot a következő szavakkal nyugtatták meg: „Ülj rá gyermekem a szekér nyomára és akkor biztosan nem maradsz itt.” Megtanulta aztán, hogy a szekér nyoma bizony marad, amint ő maga is, mert nincs még itt az ő útra kelésének ideje.

Hogy mennyire nem egyedi jelenségről van szó, bizonyítja a Hajdúdorogon lejegyzett történet is. Amikor már kifogytak a szülők az érvekből, miért nem ülhet szekérre a kisgyermek, az indulás előtti estén azért meghagyták, ha mégis menni akar, akkor ennek egyetlen módja van: „Na, teszünk ide a szekér alá egy kosarat, megrakjuk szénával, hogy kényelmes legyen, te meg belefekszel. Ott fogsz aludni, hogy reggel itt ne maradj. Virradatkor aztán szép csendesen elvonult a gyermek feje felől a szekér, ő meg maradt. Ezt a férjem mesélte, mert vele is megtörtént egyszer” (Fodor Miklósné Szanics Margit, 1942, Hajdúdorog).

Az ünnepnap előtti reggelen Uram, segíts, én Istenem! fohásszal keltek útra a fogatok. Útjuk előbb (Hajdúdorogon és Újfehértón egyaránt) a görögkatolikus templom elé vezetett. Itt verbuválódott össze ugyanis a település összes zarándok fogata.

A hajdúdorogi és az újfehértói görögkatolikus templom (fotó: Buczkó József)

„Még csak éppen virradt, amikor a szekerek elindultak a templom felé, hogy ott gyülekezzenek. Amikor mindenki összejött, olyan öt-hat szekér, a pap megáldotta őket, átvették a Mária-képet és a lobogókat és elindultak Fehértó felé. Én 1951-ig éltem Hajdúdorogon, ilyet addig többször is láttam” – emlékezik Nagy Ernőné Tóth Terézia (1938–, Hajdúnánás).

Így történt ez Újfehértón is. „Édesapám meg nagyapám is előbb a görög templom elé hajtott. Ez reggel fél hét tájban lehetett. Ekkor már sorban érkeztek a helyi szekérfogatok, meg a hajdúdorogiak is. Az utca végig fogatokból állt ilyenkor” (Pál Mihály, Lenti 1944–).

Mint első megállóra, ide érkeztek tehát a Hajdúdorogról útra kelt szekerek is. „Jókor reggel útra keltek” – mondja a hajdúdorogi Fodor Miklósné Szanics Margit (1945–). „Az én anyám, aki római katolikus volt, mindig a görögökkel indult zarándoklatra. A szomszédunkban lakó Fehérvári Istvánnal utazott sok éven át. De a környékünkről minden évben szállított zarándokokat Máriapócsra, a Kisasszony napi búcsúra Kerekesi Miklós és Fodor Ferenc is, főleg Kisasszonykor. Szép sorban mentek egymás után a Fehértói úton, majd csak a görög templom előtt álltak meg, ahol már várták őket a fehértóiak.”

Hasonlóképpen emlékezik az ugyancsak hajdúdorogi Papp György (1951–) is: „Akik egylovas szekérrel indultak, mert a téeszesítés idején már sokan voltak ilyenek is, azok pénteken este vagy éjfélkor keltek útra.  A kétlovas fogatok pedig másnap reggel, virradatkor. Engem az 1950-es évek derekán már vitt magával nagyapám, Kovács György ilyen utakra, aki a környékünkről szedte össze az utasait. Ő az ekhó alá vesszőkast is tett, amivel meg lehetett nyújtani a szekeret hátrafelé, így mi, gyermekek abban kucorogtunk, néha hárman, négyen is. Jól emlékszem, hogy legelőször Fehértón a görög templom előtt álltunk meg.”

Bő évtizednyi idővel korábbi emlékeket őriz az útra kelés, utazás körülményeiről a hajdúdorogi Pogácsás Istvánné Molnár Anna (1932–): „Én hatévesen, 1938-ban utaztam először Máriapócsra lőcsös szekéren, B. Papp Mihály bácsi fogatán. Mi a kasfarban ültünk, mégpedig négyen a szalmára terített pokrócon. Mindig a görögkatolikus templom elől indultunk. Először Újfehértón álltunk meg a görögkatolikus templomnál.”

A dorogiak ekkorra maguk mögött hagytak több mint tíz kilométert, s a makadámút sok esetben megtette a magáét. Meglazult vagy leesett a patkó, netán a kerékráf. Ilyenkor legelőbb is a kovácshoz kellett bekopogni. Vagy éppen a kovácsmester állította meg a fogatokat – amint ezt nagyapám, Buczkó József (1905–1965) tette, akinek a műhelye a Nagy Dorogi úton állt, ahol rendre elhaladtak a Dorogról érkező szekerek –, hogy megvizsgálja, kibírják-e a kerékráfok Máriapócsig. A mesterek valamennyien szeretettel fogadták az úton lévőket. Minden egyéb munkát félretéve elvégezték a javítanivalót, ám munkadíjat nem kértek. Amint nagyapám és édesapám, ifjabb Buczkó József (1935–1995) sem. Azt mondták: Ezek az emberek a Pócsi Szűzanyához igyekeznek, s útjukban segíteni kell őket. Ha elfogadnák a munkadíjat, a Szűzanyától vennék el.” Édesapám is útra kelt ilyenkor Máriapócsra, mégpedig kerékpárral, s mint általában a kovácsok, táskájában ő is vitt néhány patkót, meg szeget, kalapácsot, hogy segíteni tudjon, ha arra szükség lenne. Soha nem hozta haza azokat, mert szükség volt rájuk. Ő sem fogadott el soha fizetséget. Azt mondta: „Tegyék a perselybe.”

Újfehértón a közös templomi rövidített szentmise, a paraklisz (könyörgő ájtatosság az Istenszülő Máriához) után a pap átadta a Mária-képet, illetve a négy templomi lobogót, amelyekkel Máriapócsra érkezve a kegytemplomhoz vonulnak majd. Megáldotta, megszentelte az útra kelőket, s e szavakkal indította el őket: Menjetek, mert tárt karokkal vár benneteket a Boldogságos Szűz Mária. És a Szűzanyával telt szívvel ide várlak vissza mindnyájatokat!”

Amennyiben pap is utazott a csoporttal, az ő helye az első szekéren volt. Az utána következőn helyezték el a Máriát ábrázoló kegyképet, a templom mellékoltárának ékességét, és a lobogókat, két Mária-lány társaságában. „A kegyképet mindig Papp Miklós bácsi szekerén szállították. Erre a célra volt egy faláda, amibe beleállították” (Nagy Erzsébet, Újfehértó, 1935–). Aztán szépen besorakoztak egymás után a fogatok.

A hajdúdorogiak is hasonló módon keltek útra. „Én már 13 éves koromban hajtottam Török Feri bácsi fogatát Pócsra – mondja Kozák Miklós (1952–). A szekerünket nádekhó fedte. A templom elől indultunk. Volt olyan is, hogy Mária neve napjára. Az első szekéren utazott a pap, a Mária-lányokból négyen, meg a kegykép. Az 1950-es években, meg még utána is sokáig szállította a Mária-képet Fehér István bácsi, meg Kerekes Mihály bácsi.”

A római katolikusok, akik közül sokan útra keltek Nagyboldogasszony ünnepére is, elindulással kapcsolatos szokásai kissé eltértek a görögökétől. Az 1960-as évek elejéig mi is lovas szekérrel mentünk Pócsra – mondja az újfehértói Papp Jánosné Lovas Julianna (1946–). A kisbúcsú (szeptember 12-e) előtti reggel indultunk. Hat órakor a templomban átvettük a Mária-szobrot, a lobogókat, meg a kis búcsús keresztet A szoborvivő lányok vállukra vették a Mária-szobrot és a mozgékonyabb utazók kíséretében gyalog elvonultunk a 4. számú főút melletti feszületig, ott átadtuk a szekereseknek, akik a kegyszobrot beletették egy faládába, ami külön erre a célra készült. Itt aztán mindenki felült a szekerekre. Az elsőn foglalt helyet valamelyik káplán atya, a kántor és a szoborvivő lányok. Ekkorra ideértek a görög fogatok is, akikkel összecsatlakoztunk és együtt folytattuk az utat. (Tóthné Forgó Mária, 1938–, valamint Papp Jánosné Lovas Julianna, 1946–, Újfehértó).

Buczkó József

(folytatjuk)


Háttér:
Trianon 103 – Százhárom fejezet a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
https://www.eletunk.net/trianon103/trianon-103-szazharom-fejezet-a-magyarsag-tortenetenek-elmult-szazharom-evebol/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük