Trianon103/17*
A szekeres zarándokút belső indíttatásait tekintve, csakúgy, mint a gyalogos zarándoklat esetében is, a lényeg az úton levésen, a szakrális térben való mozgáson volt, amely nem egyszerűen via sacra, szent út, hanem via purgativa, azaz vezeklés is volt egyben (lásd Bona G. 2014.6.8.). Ennek lelki indítékai pedig a bűnök miatti vezeklés, a köszönet, a hála, valamilyen kérés kinyilvánítása, a gondokkal terhelt élet, a különféle bajok, betegségek vagy egyszerűen csak az imával való felkészülés a Szűzanya által az Istennelvaló találkozásra. Ezek azok az indítékok, amelyek szekérre ültették még a legidősebb embereket is, hogy átélhessék újból a meg nem fogalmazható egyetemes élményt ezen a Teremtő által különleges módon kijelölt helyen. Ott, ahol a meggyötört lélek vigasztalást remélt, ahol várja, mindig visszavárja övéit az Égi Édesanya, „aki – Keresztes Szilárd püspök úr szavaival élve – tud könnyezni, hogy segítse a szenvedőket” (Keresztes Sz. 2005. 38., valamint az előző gondolatokhoz lásd még: Bona G. 2014. 6–8.). Mert bizony ez adja ennek a helynek a különlegeségét, azt a bizonyos kijelöltséget.
Ebben az időben természetes volt, hogy a szekerező zarándokokkal útra kelt egy-egy pap is, aki induláskor még az első fogaton foglalt ugyan helyet, ám útközben át-átszállt egy másikra. „Ilyenkor együtt imádkozott, énekelt az ott ülőkkel, majd megáldotta őket és továbbment” – mondja Pogácsás Istvánné (Hajdúdorog, 1932–).
A hosszú út közös imádkozással, énekléssel telt tehát. „Egész úton pócsi énekeket énekeltünk. Az 1950-es években még nem volt énekeskönyvünk, esetleg egy-két személynek ha lehetett. De az asszonyok szüleiktől, nagyszüleiktől megtanulták a régi énekeket, és akiknek jó énekhangjuk volt, azok előénekeltek és a szekéren ülők mondták utánuk. Aki be tudott szerezni ilyen énekeskönyvet, az abból énekelt” (Szilágyi Jánosné Tóth Mária, 1948–, Hajdúdorog).
Hasonlóképen emlékezik az újfehértói Papp Jánosné Lovas Julianna (1946–) is: „Útközben imádkoztunk, énekeltünk. Imádkoztuk az Örvendetes, Dicsőséges, Fájdalmas, Könnyek Anyja, Jézus Szent Szíve, Irgalmasság kezdetűeket és a Rózsafüzért. Ezeket mindenki fejből tudta. Egy-egy ima vagy éneklés között pedig beszélgettünk olyan dolgokról, amik vagy a családban történtek, vagy felidéztük az előző évi zarándoklat emlékeit. Akik a szekéren ülők között voltak már ilyen búcsún többször is, elmesélték a Máriapócson szerzett emlékeiket, az ott hallottakat. Énekeskönyv régen nem nagyon volt. Az idősebbek fejből tudtak mindent.”
A most idézett emlékező megőrzött egy olyan ritkaságnak számító énekeskönyvet, amely még az 1950-es évekből való lehet, mégpedig minden bizonnyal az első ilyen kiadvány, amelyet a görögkatolikus püspökség jelentetett meg dr. Dudás Miklós püspöksége idején.
Ennek a hatvanoldalas füzetecskének a sok-sok használattól éppen a fedőlapja hiányzik, ám így is beszédes ismereteket hordoz számunkra.
Már az Előszó első sorában olvassuk, hogy: „E füzet tartalmában semmi új sincsen. Azokat az ájtatossági formákat tartalmazza, melyek a processzióknál évek óta szokásban vannak.” Aztán így folytatódik: „A közölt énekek a nép ajkáról valók.”
A további sorok pedig arról is tájékoztatnak, hogy az egyházi főhatóság, túl azon, hogy összegyűjtötte hívei köréből a régi énekeket, egyúttal „ellenőrzés alá is vonta” azokat, azaz ebben a kiadványban már ennek eredményét, „a tartalmi kifogás alá nem eső” énekeket jelentették meg.
Arra is felhívták e füzetek használóinak figyelmét, mindenekelőtt az egyházközségek papjaiét, hogy a zarándoklatok során tilosak „a sátrakban, ponyvákon árult egyéb énekek mindaddig, amíg azok az egyházhatósági engedélyt meg nem nyerik”.
A fentiek ismeretében arról lehet tehát szó, hogy a katolikusság körében generációról generációra hagyományozódtak a különféle vallásos énekek, imádságok, amelyeket az áhítatos lélek alkotott, esetünkben az Égi Édesanyáról, a Pócsi Szűzanyáról.
Ezek az első kiadványok csak nagyon kis példányszámban jelenhettek meg, mégpedig a kommunista hatalom nyomása miatt, így azok nem is juthattak el igazán a hívekhez.
Ez az énekeskönyv egyébként útmutatást tartalmazott arra vonatkozóan is, hogy miként kell elindulni a pócsi zarándoklatra, minek kell megtörténnie az út menti feszületeknél, az útba eső templomoknál, a kegykép üdvözlése során stb. Ezek az útmutatások tehát előírásokat fogalmaztak meg a hívek és a papság számára. Mindenesetre a hagyományokon alapuló szokáscselekedetek ötvöződtek az egyház által elvárttal s ezek a vizsgált időszakban már így valósultak meg.
De térjünk vissza az utazáshoz. Csak az út menti feszületeknél álltak meg, ahol közös imádsággal köszöntötték a Megfeszített Jézust. A hajdúdorogiak legelőbb a település határában állónál, ahol várták őket a helyiek, akik gyertyával, énekszóval vonultak a pap vezetése alatt idáig s az ő áldásával folytatták tovább az utat.
A szakrális tér külső jelei voltak ezek a feszületek, amelyek a vallásos ember mentális térképének tájékozódási pontjául szolgáltak, mégpedig a mellettük, közelükben megvalósult vallásos cselekedetek által (Bartha E. 2006. 28.). Ezek a cselekedetek, amint maga az utazás is, az úton járók körében természetesen vallásos tiszteletet ébresztettek (lásd még: Bartha E. 2001. 190.). Az emberek ilyenkor kalaplevéve üdvözölték az elhaladókat, amit a fogaton ülő férfiak hasonlóképpen viszonoztak.
A táj, amelyen áthaladtak, sokszor fáradt, a nyár melegétől szenvedő volt, amint maga az emberi lélek és az úton lévő ember is. De minden tekintetben több is, mint földrajzi környezet. A benne elhelyezett vallásos építmények és az úton lévő imádkozó lélek által szakrális tájjá minősült. Valami olyanná, amilyennek Bálint Sándor látta évtizednyi idővel korábban: „A táj egyhangú, az élet szegényes, a mindennap reménytelen, a levegő fojtogat. Ez a szikkadt, földhözragadt egyhangúság azonban… követeli, sóvárogja Isten országát. Ennek a szomjúságnak a kielégítése, a panaszoknak drága edénye a csodálatos pócsi kegyhely” (Bálint S. 1944. 15.). Tegyük hozzá e szavakhoz, hogy az 1950–1960-as években, a fizikai és lelki üldöztetésekkel terhelt időkben hatványozottan is igaz volt mindez.
Ahogy maguk mögött hagyták Újfehértót, még tovább duzzadt a szekéráradat. Becsatlakoztak ugyanis az Érpatak, Geszteréd felől érkezők is.
Az első közös pihenőt az egykori vármegyei székhelyen, Nagykállóban, a vasúti átjáró mellett lévő árnyas helyen, a kiskocsmánál, a Burgyénál tartották. (Nevét onnan vette, hogy egykoron ennek közelében földbe mélyített házak, azaz földházak álltak – szerk.)
Árultak itt mindent, amire az úton lévőnek szüksége lehetett, főleg szeszesitalt. A lovakat a kútnál megitatták, megabrakoltatták, s az emberek is falatozni kezdtek, vagy éppen ismerkedtek, beszélgettek egymással.
„Éhgyomorral ültünk szekérre – mondja Papp Jánosné Lovas Julianna (1946 –, Újfehértó). – Ez az ünnep előtti szombat böjtös nap volt. Az emberek nem ettek semmilyen nehéz ételt, főleg húst. Kicsit mindenki böjtölt, mert készültek a Szűzanya előtti gyónásra és szentáldozásra. Ez a nap amolyan lelki felajánlás volt a Szűzanyának. Így aztán az ekkorra készített vajas kalácsot – mert mindenki sütött ilyenkor egy kemencényi kalácsot –, meg főtt tojást fogyasztottak. De hoztak magukkal gyümölcsöket, főleg szőlőt, almát, s ezekből még menet közben is vettek elő”.
„Mi, hajdúdorogiak, ha Mária neve napjára indultunk, akkor először az újfehértói vasútállomásnál álltunk meg rövid pihenőre. Ezután majd csak Kállóban, a kiskocsma előtt. Itt egy kicsit mindenki szerényen falatozott, a férfiak esetleg megittak egy kis kupica pálinkát. Én mindig vittem magammal a szüleim régi ónpoharait, a zarándokpoharakat, amibe mindössze két cent pálinka fért, s ebből kínáltuk meg egymást. Ezek ma is megvannak, még az utóbbi években is megjárták Máriapócsot” (Kozák Miklós, Hajdúdorog, 1952–).
Órányi pihenő után Nagykállón átvonulva – harangszó kíséretében – Kállósemlyénen keresztül Pócspetri felé vezetett az útjuk. „Amikor Kállósemlyénbe értünk, ott is harangszó fogadott. Megszólalt a görög és a római templom harangja, s egy kis időre itt is megpihentünk” (Papp Jánosné Lovas Julianna, 1946–, Újfehértó).
Itt volt egyébként az út fele. Tízéves voltam (1965-ben), amikor magam is átéltem ilyet. A hatalmasra duzzadt szekérkaraván kitöltötte az egész teret.
A zarándokszekerek vonulása a településeken nagy eseménynek számított. Az ott élők régóta ismerték már ezek érkezésének szokásos idejét, így az áthaladási úton lakók testvéri szeretettel fogadták az úton lévőket. Mária kísérjen benneteket, Mária vigyázzon rátok és ehhez hasonló köszöntéssel illették őket, s igyekeztek friss ivóvízzel vagy egyéb, szezonális gyümölccsel ellátni az úton lévőket.
„Lőcsös szekérrel 1950-ben utaztam utoljára Máriapócsra Pogácsás György szekerén – mondja a hajdúdorogi Pogácsás Istvánné (1932–). Nagy élmény volt látni, hogy a településeken, ahol áthaladtunk, az emberek kinn álltak a kapukban, üdvözöltek bennünket. Olyan is volt, hogy megkínáltak bennünket dinnyével, friss vízzel. Különösen Pócspetriben.”
A Máriapócsig hátralévő útszakaszon aztán felcsendült a szekereken az „Eljöttünk hozzád Jézus Szent Anyja” kezdetű gyönyörűséges Mária-ének, amikor pedig megpillantották a kegytemplom messzire ellátszó tornyait, a mozgékonyabbak leszálltak és térdre borulva imádkoztak a Szűzanyához.
Ekkorra már áradatban hömpölyögtek a fogatok a szélrózsa minden irányából. Énekelve, imádságos lélekkel, áhítattal. S az imádságra a kegytemplom harangjai feleltek, amelyek ily módon köszöntötték a Szűzanyához igyekvőket.
Buczkó József
(folytatjuk)
* Háttér:
Trianon 103 – Százhárom fejezet a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
https://www.eletunk.net/trianon103/trianon-103-szazharom-fejezet-a-magyarsag-tortenetenek-elmult-szazharom-evebol/
