Trianon103/63*
Bodó Péter pápai káplán, címzetes esperes, nyugdíjas plébános Csíkszentdomokoson született 1928. január 26-án. Az elemi iskola elvégzése után Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában, majd Gyulafehérváron folytatta tanulmányait. 1957. április 28-án szentelte pappá Márton Áron püspök. Papi pályáját mint segédlelkész 1958-ban Gyergyószentmiklóson kezdte, majd plébánosként Borszékon, Csíkkarcfalván, Harasztoson és Nyikómalomfalván folytatta. Nyugdíjas éveiben ismét visszatért Gyergyószentmiklósra, ahol szívesen besegített a lelkipásztori munkába. Jószívű, adakozó, segítőkész, imádságos lelkület jellemezte. Végrendeletében úgy fogalmazott: „Uram, hiszlek és reméllek, tiszta szívből szeretlek. Engedd meg, hogy végórámban legyenek e szavak számban és szívemben feljegyezve.” Méltóságteljesen megélt idős papi évek után, életének 94., papságának 65. évében, 2021. június 5-én tért haza a Mennyei Atya házába. Az alábbi emlékszemelvényeket e sorok írójának élőszóban adott interjúi, valamint írásban rögzített feljegyzéseiből szerkesztettük. Az elkövetkezőkben tehát Bodó Péter atya szavait olvassuk.
1947 őszén érkeztünk meg Gyulafehérvárra. Utunk a Majláth Líceumba vezetett. Csomagjainkat egy kölcsönkért szekéren az állomásról feltaszítottuk a várba. A teológia udvarán kék és fekete reverendások vártak ránk. Egy feketeruhás személy így szólt hozzánk: „Jó, hogy jöttek, mert jövő héten kezdődik a szüret.” Csak amikor a csomagjainkat felvittük az emeletre, döbbentünk rá, hogy ez a fekete reverendás és mosolygós ember Jakab Antal vicerektor volt. Ez volt az első találkozásom vele. (A kispapok három csoportja tanult Gyulafehérváron: gimnazista kispapok, akik a Majláth Líceumban az érettségi előtti két utolsó évet végezték, ezért kék reverendát viseltek, filozófus és teológus kispapok, ők már fekete reverendában jártak. Mi is a teológián laktunk és órákra a líceumba jártunk át. A vicerektor gondoskodott rólunk is.)
1948 őszén nem kellett visszamennünk Gyulafehérvárra, mert államosították az egyházi iskolákat. Bezárult előttünk a teológia kapuja. Hatan, befejezni a gimnáziumot, Gyergyószentmiklósra kerültünk. Ott gyanús szemmel néztek ránk: biztosan azért küldtek ide minket Fehérvárról, hogy a demokratizálódó iskola szellemét megrontsuk… Ezt különösen Marosi tanár hangoztatta. Jakab Antal vicerektor amikor hazalátogatott Kilyénfalvára, bátorított minket. Az iskolában nem engedték, hogy érettségizzünk.
1949-ben a teológia „félillegalitásban” már működött. A tanároknál egyénileg vizsgáztunk. Jakab Antal egyháztörténelmet tanított. Különös érdeklődéssel hallgattuk s jegyeztük meg római kutatásaiból az egyházmegyénkre vonatkozó adatokat, köztük Domokos Kázmér ferences püspök Erdélybe küldését a reformáció idején. Ekkor másképp nem lehetett püspökük a katolikusoknak. Egyik vizsgán én Bátori Endre bíboros fejedelem tételt kaptam, akit Csíkszentdomokos határában gyilkoltak meg. Erre jegyezte meg a vicerektor: „Na, magának ezt jól megküldték.” (Mert csíkszentdomokosi vagyok.)
1950. április 28-ra behívót kaptam sorkatonai szolgálatra. Fehérvárról Csíkszeredába utaztam egy kis táskával, kevés élelemmel és az imakönyvvel. Azzal bátorítottak, hogy ha kék reverendában megyünk és kérvényezzük felmentésünket, nem visznek el katonának. Az esetek többségében ez így is volt. Nekem visszaadták a kérvényemet és bevágtak a menetbe. Nagyon sok csíki bevonult katonának, akik közül kettő mellém lépett. Elmondták, hogy ők ferences szerzetesek. Az egyik Márk József atya volt. Brassóba vittek katonának. Az építkezési vállalatnál dolgoztunk, a jelenlegi bolonyai templom környékén lévő tömbházakat építettük. Én voltam a „teologul”. Gyenge látásom miatt egy hónap után leszereltek, visszatértem Gyulafehérvárra. Jakab Antal vicerektor a többiekkel együtt engem is kivitt Herepére, a szüretre. A diófa árnyékában tanulhattam, mert érettségi nélkül engedélyezték teológiai tanulmányaink végzését. Ősszel nem hívtak vissza…
1951 tavaszán mentünk Gyulafehérvárra vizsgázni. A jegyeket Jakab Antal vicerektor írta be, akinek a tanárok azokat megküldték. A diakónus-szentelendők részére éppen lelkigyakorlat volt, amelyet a szokástól eltérően nem egy külső pap, hanem Gajdátsy Béla rektor tartott. Témája a vértanúságra való felkészítés volt. Számára ez be is következett. Ezen a lelkigyakorlaton én is részt vettem, azután hazamentem.
Márton Áron püspök börtönben volt. Boga Alajos általános helynököt, akit Márton püspök titkos ordináriusnak jelölt, letartóztatták. Nem sokkal azután sajtótámadás érte Sándor Imre általánoshelynök-helyettest, majd Gajdátsy Béla rektort úgyszintén – mind a ketten titkos ordináriusok voltak. Sándor Imrét és Gajdátsy Bélát egyszerre tartóztatták le. Jellemző volt, hogy mielőtt valakit letartóztattak, sajtótámadást indítottak ellene.
A Márton püspök által beindított kettős jelölés Sándor Imre és Gajdátsy Béla egy napon történő letartóztatásával a Boga Alajos–Gajdátsy vonal megszűnt.
Plébánosom, Márton Mózes megkért, hogy utazzak Gyulafehérvárra Jakab Antalhoz. Sándor Imre letartóztatása után ugyanis Jakab Antal következett mint titkos ordinárius. Jakab Antal, látva ezt a nehéz helyzetet, Márton Mózest és Kovács Bélát jelölte ki utódjául. Plébánosomat ez nagyon meglepte, szabadkozott, de Jakab Antal azt mondta: Rómában már be van jelentve, Róma nélkül ezen nem lehet változtatni. (Ekkor már csak egyet nevezett ki mindenki: Márton Mózes Szilveszter Sándort, Kovács Béla Jakab Lászlót jelölte. Jakab Antal azért jelölt kettőt, hogy legyen tartalék.)
Jakab ordinárius így szólt hozzám: „Magának jó lenne ide bejönni, hogy feltűnés nélkül járhasson haza.” Így lettem összekötő Jakab Antal ordinárius és Márton Mózes között. Jelezte Márton Mózesnek, hogy ha lehetőség lesz, és a Vatikán beleegyezik, akkor majd másként intézkedik. Azt is tudtára adta, hogy a megbízatást a káptalannak bemutatta és a minisztériummal is közölte. „Az eredményekből azonban következik, hogy utódom ezt nem követheti.” Jakab Antal azt is kijelentette, hogy a Szentszék másképpen gondoskodott az egyházmegye vezetéséről, ezért a káptalan nem választhat helynököt, még akkor sem, ha az utód nem jelentkezik.
Mi is a tanárokkal együtt étkeztünk, ezért sok mindent hallottunk. Az ordinárius úr névnapjára köszöntők jöttek. Az ebéd kezdetén akart valamit mondani, de a jelenlévők leintették, hogy az ünnepelt csak válaszol…
Ordináriusként ugyanabban a szobában lakott, mint tanár és vicerektor korában. A postaládán keresztül be lehetett látni a szobájába. Délután láttuk, hogy meglepték őt az inspektorok. Láttuk azt is, hogy a szekrényéből kivett iratokat ki akarták a kezéből venni. Ezek az iratok a kanosszát járó papok névsorát tartalmazták. Az ordinárius úr nem akarta odaadni nekik.
Este az ebédlőben megjelent Ferencz Béni kanonok, aki akkor szabadult a börtönből, alig tudott enni. Ott volt az évfolyamtársa, Kovács Béla is. Hogy magától jött-e vagy Jakab ordinárius hívta, nem tudom. Ő volt ugyanis a másik jelöltutód. Ekkor mondotta az ordinárius úr: „Úgy érzem, ez lesz az a nap, amelyen az Úristen elveszít engem.”
Ezért küldte tőlem Csíkszentdomokosra az üzenetet: „Olyan veszélyesnek ítélem a helyzetet, hogy szükségesnek láttam a második utódomat is megjelölni.”
Otthon értesültem, hogy az egyik újságban Jakab Antal ordinárius ellen támadás volt, ezért visszamentem Gyulafehérvárra.
Közben elhurcolták a ferenceseket, de senki sem tudta, hogy hová.
1951. augusztus 24-én lucernát szállítottunk. Fáradtak voltunk. Éjszaka, amikor Dorottya nővér át akart menni a szemben lévő kertbe, kívülről a kaput valaki nem engedte kinyitni. Ekkor, 25-ére virradóra közölte velünk az egyik társunk, Dani Gergely, hogy: „Az ordinárius urat letartóztatták.”
Elvitele előtt Lénárda nővérnek átadta a kulcsokat és megbízta bizonyos dolgok intézésével. Lénárda nővér egy pokrócot adott neki, hogy magával vigye.
Másnap nem volt kedvünk lucernáért menni.
Ugyanazon az éjszakán elvitték Maczalik Győző irodaigazgatót, titkos püspököt, Marosvásárhelyen letartóztatták Dávid Lászlót, Márton Áron püspök titkárát, aki szabadságát töltötte ott. Így egyszerre maradt az egyházmegye ordinárius, püspöki irodaigazgató és titkár nélkül.
Azonnal hazamentem, hírül vittem az esperesnek a letartóztatás hírét. Ő belesápadt. Másnap így szólt hozzám: „Azért kérdezem ezeket, Péter, mert bizonyos megbízatásaim vannak.” Akkor mindent elolvastam. Márton Mózes nem lépett nyilvánosságra, káplánját, Madarász Ferencet kinevezte titkárának, aki így írta alá a papírokat: „s.o.” (secretarius ordinarii).
Márton Mózes Madarász Ferencet a főesperesekhez küldte az üzenettel, hogy vele tartsák a kapcsolatot. Kolozsváron Baráth Béla főesperes nem volt hajlandó ezt tudomásul venni. Ennek következtében Márton Mózes kilétére fény derült.
Faragó Ferenc többször mondotta: „Igazságnál jobb a jóság és a tudománynál több a szeretet.” Nem ellenkezett a titkos ordináriusokkal, de a káptalan mellett is kiállt.
Most Márton Mózesnek lettem a futára.
Adorján Károlyék tudták, hogy nincs hatalmuk. Kibővített káptalani gyűlést hívtak össze, amelyre a főespereseket is meghívták. Márton Mózes üzente a főespereseknek, jelentsék ki, hogy nincs jogunk tárgyalni az állammal. Én Antal Józsefhez vittem ezt az üzenetet.
Jakab Antal ordinárius, amíg tehette, Sánta Istvánt is futárnak használta, akit Gyulafehérvárra nevezett ki káplánnak. Az ő testvére, Sánta Antal Csíkszentdomokoson volt kántor.
Márton Mózes korábban azt mondta nekem: „Péter, előfordulhat, hogy az egyháznak illegalitásba kell vonulnia és Márton Áron el kell hagyja Gyulafehérvárt, és innen, Csíkszentdomokosról kell irányítania az egyházmegyét.” Ez be is következett, csak nem Márton Áron, hanem Márton Mózes irányította az egyházmegyét Csíkszentdomokosról.
Jakab Antal ordináriusról semmi hír nem érkezett. Mivel a letartóztatása előtt kijelentette, hogy „rendkívüli helyzetben rendkívüli intézkedés szükséges”, ezért a káptalan nem választhatott helynököt.
Megkezdődött Márton Áron embereinek a felszámolása, azoknak a főhelyekről való félreállítása, áthelyezése. Rácz Vincét Gyergyóújfaluból Székre, helyébe Újfaluba Grieshaber Bélát helyezték.
Márton Mózest és Madarász Ferencet pénzbeváltás ürügyén letartóztatták, Brassóba vitték a szekuritátéra. Madarász Ferenc a folyosó végén lévő szoba ajtajának kulcslyukán mindent látott. Ezért latinul közölte: „Krisztus papjai figyelem: itt van az ordinárius és kijelölt három utódja.” Ott volt ugyanis Márton Mózes, Kovács Béla, Szilveszter Sándor és Jakab László.
Márton Mózes ezekről a napokról a következőket mondotta: a szekus tiszt feltette a kérdést, többek között azt, hogy: Mit akartak azzal a titkos ordináriátussággal? Márton Mózes látta, hogy mindent tudnak. Közölte, hogy ő megbízatást kapott és a feladatát teljesítette. Semmi baj, volt a válasz. Menjen fel Gyulafehérvárra és bízza meg a káptalant a vezetéssel. Márton Mózes ezt nem vállalta. Kovács Bélát azonban meggyőzték, szabadon is engedték, felment Gyulafehérvárra és Adorján Károlyt kinevezte helynökének.
Léstyán Ferenc: ezzel a lépésével Kovács Béla elvesztette az ordináriusi megbízatását.
Márton Mózeshez a szekusok: „Hogyan tartotta a kapcsolatot Jakab Antallal?”
Márton Mózesnek meg kellett mondania, hogy „Bodó Péteren keresztül.”
Akkor Maroshévízen dolgoztam. Azonnal elbocsátottak. Elmentem Békásra dolgozni.
1955. január 6., Vízkereszt ünnepe nevezetes napja volt a gyulafehérvári püspökségnek. Ekkor szabadult ki Márton Áron püspök öt és fél év után a börtönből, amiért sokan imádkoztunk. Ötévi zűrzavar, megpróbáltatás, bizonytalanság után Áron püspök Veress Ernő egykori visszahívott spirituálissal tizenöt kispapot gyűjthetett össze a törvényes teológiára s szentelhetett hét év leforgása alatt pappá. Ezt követően az addig többnyire csak Moldovából érkező s Erdélyből alig lévő papnövendékek száma nagyon megnövekedett. Az 1955/1956-os tanévre negyvenöt körül jelentkeztek. Volt köztük megözvegyült orvos s más diplomás személy, mint Hatzack Idmar tanári végzetséggel. Sokszor elnéztem mint magiszter, vele szemben ülve, hogy amíg más társai a jegyzetekkel kínlódtak, ő a lexikonokat forgatva töltötte a szilenciumokat, miközben a magyar nyelvtudását is tökéletesítette.
1957. évi felszentelésünk és kihelyezésünk után kaptuk a hírt, hogy az elhunyt számtantanár helyébe Hatzack Idmar kap megbízást a tanításra, aki épp elvégezte a teológiát és két héttel később lett volna a pappá szentelése. A szükséges állami jóváhagyás helyett azonban kötelezték, hogy huszonnégy órán belül hagyja el Gyulafehérvárt. Mivel az állam Márton Áronnak azt is megtiltotta, hogy felszentelje, Idmar Németországba akart emigrálni, hogy majd ott szolgálhasson mint pap.
1964 tavaszán egy reggel beállított Jakab Antal ordinárius abban a szürke lódenben, amit vicerektori korában is viselt. Akkor mesélte, hogy a tizenhárom év letelte után a börtönben arra gondolt, a rabság nem tarthat már sokáig, mert Jézus szenvedésének is tizennégy stációja van. Elmesélte a szabadulása történetét. Nagybányán néhányukat hívatták a kapuhoz. Ők előbb nem akartak menni, hiszen munkájukat végezték. De a rab köteles engedelmeskedni. Közölték velük, hogy szabadon bocsátják őket, amire részletekben került sor.
Kilyénfalván élt. Akkor ott nem volt helyi plébános, Gyergyóújfaluból Grieshaber Béla látta el az egyházközséget, ennek ellenére Jakab Antal ordinárius semmit sem végezhetett.
Egyik nap eljött hozzám Gyergyószentmiklósra azzal, hogy kapott valakitől egy reverendaszövetet, amit jutányos áron eladna nekem. Megvettem. Valószínű szüksége volt a pénzre.
Korábban is így volt, de ebben az időben nagyon a bizalmába fogadott. Elszigetelve élt, nem is mert mindenkivel beszélni. Gyakran jött hozzám. Kierőszakolta a pertut. Nem akartam. Erre ő: „Akkor én sem tegezlek.” Próbáltam megszokni a tegezést. (A püspökség után tudtam, mi a kötelességem.) Minden írást, amit Fehérvárra küldött, vagy ami onnan érkezett, megmutatta nekem. Innen tudom, hogy Márton püspök mindenáron vissza akarta vinni őt Fehérvárra. A minisztériumnak írt egyik levelében így érvelt: „Teológiára nem nevezhetek ki megfelelő képzettséggel és tapasztalattal nem rendelkező embert.” Amikor ez mégsem ment, Csíkszentdomokosra szerette volna küldeni kisegíteni. Ezt sem hagyták jóvá.
Nehéz volt Jakab Antalnak Kilyénfalván papként tétlenül élnie. Birtók Ferenc maroshévízi plébános és mi Dani Gergely gyergyószentmiklósi plébánossal, aki kápláni kinevezéssel töltötte be ezt a funkciót, ahogyan lehetett, segítettünk neki, például kérésünkre éneklapokat gépelt.
Karácsony előtt felfüggesztették a görgényszentimrei plébános, Börzsei Márton piarista atyát. Gyulafehérvárról a távirat a gyergyószentmiklósi plébániára érkezett, hogy karácsonyra Jakab Antal menjen helyettesíteni. Én mentem Kilyénfalvára a hírrel: „Angyalt hoztam.” „Mi az?” kérdezte. „Menni kell Görgényszentimrére” – mondtam.
Ott volt, amíg papi állami tilalmát fel nem oldották.
Márton Áron püspök kitartó harcának eredménye, hogy Jakab Antal azután Búzásbesenyőre került, majd onnan vissza Gyulafehérvárra.
Amikor Gyergyószentmiklóson 1965-ben a templomfestésre készültünk, Lukácsovits Magdolna művésznőt kértük fel a képek kivitelezésére, megbízva a téma kiválasztásával is, mivel előzőleg a Gyergyószárhegyen végzett munkája ihletettségről tanúskodott. Jellemző, hogy az ateista államban tizenkét képen az apostoli hitvallást örökítette meg valóban művészi kivitelben. A tervét előzetesen jóváhagyatta Márton Áron püspök úrral. Az első képet a világ teremtésével kapcsolatosan az isteni kéz irányításával szemléltette. Hogy a tizenkét kép igazán a „szegények bibliája” legyen, a Hiszekegy megfelelő szövege kapcsolódik hozzá. Sokan megcsodálták azóta, és ma is teljes szépségükben ékesítik az azóta már többször is újrameszelt templomot.
1966. március 25-e táján egyedül voltam a gyergyószentmiklósi plébánián. Felkértem a Kilyénfalván ismét várakozásban lévő Jakab Antal professzor urat kisegítésre. Szívesen vállalta. Az örömbe azonban üröm is vegyült, esti templomi szolgálatunk végén ugyanis két „szekus” jelentkezett házkutatásra. A professzor úrnak hosszú órákon át mint tanúnak kellett asszisztálnia, ami sok fájdalmas emléket idézett fel benne. Végül mégis – a szomorúság helyett – annak örvendtünk mindketten, hogy nem vontak felelősségre az engedély nélküli szolgálatért. A kisegítést folytatta azután is, addig, ameddig szükséges volt, nem ijedt meg ettől az esettől!
1968-ban Borszékra helyeztek plébánosnak. Készültünk az 1969-es gyergyói kerületi bérmálásra. Márton Áron kíséretében ott volt Jakab Antal és Dávid László volt börtöntársa. Amikor elmondták, hogy Maroshévízről ők hazatérnek Gyulafehérvárra, és Márton püspök úr egyedül folytatja a szórványplébániákon a bérmálást, meghívtam őket Borszékra. Jakab ordinárius elfogadta a meghívásomat. Ő meghívta Ferenc Béni barátját, így két hétre szabadságra mehettem, ők helyettesítettek engem. „Olyan jó ez a borszéki levegő” – mondotta az ordinárius úr. Attól kezdve három éven át, a püspöki kinevezéséig jött kezelésre. A plébánián lakott. A szekuritáté nagyon figyelte a plébániát. Egy személy állandóan ott ült, hogy lássa a bejáratot. Jöttek is ellenőrizni a házkönyvet, hogy beírtuk-e az ott lakót és befizettük-e az előírt taxát. Minden rendben volt. Sosem mondtam ezt a kanonok úrnak, hogy emiatt ne aggódjon.
A következő nyaralásakor szóba jött a segédpüspöki kinevezés. Köpeczi János, aki mindent tudott, és a kolozsvári státusgyűlés résztvevője is volt, kijelentette: bárki, de Jakab Antal nem lesz püspök. Lám, ő sem tudott mindent. (Megjegyzés: annak idején a kolozsvári státusgyűlés résztvevőit Jakab Antal oldozta fel, a marosvásárhelyi és gyergyószentmiklósi gyűlésen résztvevőket még Sándor Imre ordinárius oldozta fel.)
Márton Áron első római útja alkalmával (1970) pápai prelátusi kitüntetéseket hozott, többek között Jakab Antalnak is. Erre mondta a kanonok úr: „Igen, a szívében valamit Márton püspök úr Rómába vitt, és pecsétes iratot hozott vissza. Azok között én is ott vagyok.”
Márton Áron püspök öt segédpüspökjelöltje közül mindenik politikai fogoly volt, börtönviselt. Jakab Antal lett a segédpüspök. (Jakubinyi érsek mondta egyszer, hogy valaki szerint a tizenhárom évi börtönre a püspöki kinevezés volt a kitüntetés.) Harangokat megáldani is Jakab Antal jött Borszékra még a püspökké szentelése előtt. A szentelésen (1972. február 13.) való részvételre kijelölt, Rómába utazó küldöttségben én is benne voltam, de a létszám miatt Márton püspök úr nem a csíkszentdomokosi mellett döntött.
Lukácsovits Magdolnával Csíkszentdomokoson 1972-ben találkoztunk újra, vagyis a szülőfalumban, ahol akkor Bálint Lajos, az évtárs – 2010. április 4-én elhunyt első érsekünk – volt a plébános. A művésznő elsők között igyekezett kialakítani az új liturgikus teret, s egyben visszahelyezni a templomba az eredeti fából készült régi értékes szobrokat a későbbi gipszöntvények helyett. Itt került sor a helyi népi faragásos bútorzat és kovácsoltvas alkalmazására. Ekkor már gyermekei, Krisztina és Fridi is tevékenykedtek, kapuskodtak s ministráltak is. A „Mosd le, Uram, bűneimet” felhívásunkra, öntve a vizet a papi kezekre, utána dicsekedve mondták, hogy „lemostam neki”. Később egyik bérmáláskor a földijeitől már távolabb lévő főpásztort visszacsábítottuk a megáldásra, hogy az újdonságok biztosabb elfogadást nyerjenek. Nagyon átérezve az áldás szavait, elsírta magát Márton püspök úr s vele sírt mindenki. Beszédében méltatta az elvégzett munkát, kiemelve annak művészi értékét, s buzdította a híveket az ősök követésére. Délután távozása előtt mindent külön megszemlélt. Megköszönő soraimra válaszolva kifejezte örömét, hogy a művésznő jó családi életet él, gyermekeiket Idmarral keresztény szellemben nevelik.
Jakab Antal püspökként is tartotta velem tovább a kapcsolatot. Karácsonyra, Húsvétra mindig üdvözletet küldött, még 1989-ben is. Tőle kaptam az első kitüntetést, az esperesi címet, amit azért fogadtam el, mert így gyóntatás alkalmával a fenntartott esetek alól feloldozást adhattam, ez tehát a hívek javát szolgálta. Közben vesekrízisek jelentkeztek nálam, ezért Borszékról el kellett mennem, Karcfalvára kerültem. Az sem volt jó a betegségemnek, onnan 1975-ben a Torda melletti Harasztosra helyezett, ahol a gázfűtés által meggyógyultam. Korábban teológiai tanárként Jakab Antal is járt ide helyettesíteni, ezért kedvelte Harasztost.
Harasztoson nagyon primitív ideiglenes szembeoltárt és ambót találtam. Ekkor Kolozsváron lakott s dolgozott a Hatzack-Lukácsovits család. Természetesen, bár kis lélekszámú volt s kevés jövőt ígérő az egyházközség, mégis felkerestem Magdolna asszonyt a tervezés végett. Készséggel vállalta. Helyszíni szemle után egyedi tervet készített a templom stílusának megfelelően, s a feleslegesnek ítélt, duplázott dolgokat is eltávolítva alakította ki a művészi liturgikus berendezést. Bálint Lajos érsek atya többszöri látogatásakor mindig azt mondta, hogy bármelyik városi templomba is megfelelne.
Hét év után, 1982-ben Nyikómalomfalvára kerültem, ez volt az utolsó állomáshelyem. Itt már a Lukácsovits Magdolna által tervezett művészi faragásos berendezést találtam. Még a keresztúti domborművek is ilyenek voltak. Ezeket egészítettük ki irányításával a székely szőttes szőnyegekkel, s elsőkként írásos hímzésű zászlókkal, padokkal, no meg a szentjeinkről szóló énekek megtanulásával, mert nagyon lelkes ifjúság és jól éneklő hívek voltak.
1991 tavaszán, amikor a pünkösdi búcsú alkalmával még nem volt szabadtéri mise a hegyen, csak körmenet, az esti órákban az akkori nuncius misézett a kegytemplom előtti téren. Az oltár közelében gyóntattam, Jakab Antal nyugalmazott püspök egyszerű hívőként vett részt a szentmisén. A végén odajött hozzám és üdvözölt. Ez volt az utolsó találkozásunk. Figyelmességben, udvariasságban megelőzhetetlen, felülmúlhatatlan volt.
Hatzack Idmar és Lukácsovits Magda a Németországba való távozásuk után is készségesen segítettek mindenkinek idehaza. Mint különösen jellemző dolgot és számomra nagy meglepetést jelentő tényt említem meg, hogy az 1991-és magyarországi pápalátogatáskor a Hősök terén az ünnepi mise előtt II. János Pál pápának átnyújtott stólák, amelyek az erdélyi egyházmegyéket és művészetüket képviselték, szintén a művésznő ügybuzgóságát dicsérték, hisz’ azokat Lukácsovits Magdolna tervezte és készíttette.
A politikai változás után Magyarországra kerültem kollégiumi lelki vezetőnek. 1993-ban Budapesten a Vatikán által szervezett Migrációs Kongresszuson vettem részt. Elsők között tartott előadást New York érseke. Távozása előtt megkeresett, engem, az egyszerű papot, egyházmegyénkről érdeklődött, s köszöntését küldte az akkor már nyugdíjas Jakab Antal volt főpásztornak. Levélben tolmácsoltam, de válasz helyett halála hírét kaptam. Ilyen magas személyiségek is számon tartották, ismerték Jakab Antalt. Mindenszentek napján kanonizáció nélkül is szentjeink között emlékezünk Rá. Hosszú börtönévei és felelősen betöltött életáldozata révén a szeretet hitvallója, sőt vértanúja volt, mindenben elkötelezve magát Isten akaratának teljesítésében. Ezt nehezebb hosszú életen át teljesíteni, mint hirtelen vértanúvá lenni bármilyen kínos halál vállalása árán is.
Összeállította: Varga Gabriella
Képek forrása: Hatzack-Lukácsovits család archívuma
A szöveg eredeti megjelenési helye: http://ujmisszio.hu/trianon-103-uram-hiszlek-es-remellek/
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
