Menü Bezárás

Amikor Jézus Krisztus Nánáson járt

Tudom jól, a cím nem csupán meglepő, de hihetetlen is. Pedig hajdú eleink emlékezete generációról generációra hagyományozta Jézus nánási látogatásának emlékét. A mesélős téli estéken ugyanis szájról szájra adták ezt az „igaz történetet” is. Az utóbbi bő száz esztendőben azonban a régi nánásiakkal együtt sírba szállt ez a réges-régi közösségi emlékezet is. Így hát a maiak ajkán és emlékezetében – ki tudja, miért – nem maradt fenn.

Székely népünk napi elbeszéléseiből ma sem hiányoznak az efféle történetek, merthogy Jézus Krisztus Szent Péterrel az ő földjükön is járt, s még településnevet is adott az egyik falunak (Mindszent). Kissé irigyeltem a Hargita lábánál őrt álló véreinket ezekért a mába érő anekdotákért, mígnem a mi mesélős, emlékeket megörökítő, múltat mentő Móricz Pálunk egy eddig rejtőzködő írásában, mint a mélyből feltörő hűsítő forrás, előbukkant a mi elfeledett történetünk is. A XIX. század végén az idősektől sokat hallott elbeszélést ugyanis megőrizte emlékezetében, hogy örökül hagyhassa ránk, maiakra. Némi jellemábrázolás is kisejlik a sorokból, amelyek eleink önismeretéről, de mély történelmi tudatáról is vallanak.

Úgy adjuk most elő, ahogy azt Móricz Pálnak Katona Pál ács- és szárazmolnár mester úr elbeszélte.

„Öreg Szent Péter, a mi drága Jézus Krisztusunkkal, amikor egyszer megint a földön jártak, úgylehet, Máriapócs felől jövének és göndör szőrű fehér báránykákat terelgetének maguk előtt…

– Csak a kezük jár el kissé hamar! Csak a nyelvük kissé mocskos nekik! – mondotta a nánásiakról az öreg Szent Péter. És midőn Hódos gazdáéknál falkástól megpihentek, a virágos fehérszűrű, aranyszőke, szelíd fiatalabbik juhász, aki éppen Jézus Krisztus Urunk volt személyesen, engesztelően mosolyogva mondta Péternek:

– A hitért, hazáért, szabadságért ezek a hajdúk itt annyit szenvedtek és áldoztak, hogy ezeknél a kerekfejűeknél mindent latra tenni nem szabad!… Idővel úgyis mind a szentzsoltárt énekli, és a Szentírást olvasgatja majd, ha: – megvénülnek…

– Talán sohasem is vénülnek meg ezek?! – mondotta Szent Péter, az öregebbik juhász, s mérgesen megrázta torzonborz szakállát, s a fehér cifraszűrben az aranyszőke Jézus Krisztus Urunk meg csak mosolygott…

És a puli, midőn nekilódította az ártatlanul bégető fehér bárányka sereget, a hajnalon minthacsak szivárványhíd ereszkedett volna le elejbök, ott, Sete-Nagy Miklós szárazmalma táján, – hirtelenséggel eltűntek. A pünkösdi rózsák a kiskertekben mind egyszerre kinyíltak ekkor s Máriapócsról, Bökönyből, Újfehértóról, Dorogról, Bűdről, Böszörményből is mintha minden fülemile és egyéb más mindenféle énekes madárka Nánásra sereglett volna. Az Úr és szent fiának dicsőítésére olyan gyönyörű, édes, hatalmas éneklést műveltek ugyanekkor ezek a madarak… A harmat is rózsaillatú volt ekkor, ami a poros nánási földre lehullott…”

Móricz Pál éppen 85 évvel ezelőtt költözött „Jézus Krisztus Urunk” országába. Jóságos lelke írásaiban maradt ránk. „Kerekfejű” hajdú-arcát pedig őrzik a fényképek, s reméljük bronz mellszobráról is mielőbb ránk mosolyog majd.

(Forrás: A három szárazmalom körül. Emlékezések a Hajdú földről. Kiadó: Móricz Pál Városi Könyvtár és Helytörténeti Gyűjtemény, 2020., 208–211. Eredeti megjelenése: Magyarság, 1832. március 25. 2.)

Buczkó (Bosco) József

Hajdúnánás. Forrás: Pixabay