Hát az úgy volt, hogy a szomszéd néni egyáltalán nem szeretett. Mondhatni úgy is, hogy ki nem állhatott és mindig pörölt velem. Hol azért szidott, mert hangos voltam, hol azért, mert összekoszoltam magam. Néha az volt a baja, hogy a triciklim kerekei nyomot hagytak a háza előtt a járdán, máskor meg az, hogy ráléptem a fűre. Panaszkodtam is anyukámnak, és elmondtam neki, mennyire nem szeret engem ez a néni.
– Ne törődj a zsörtölődésével, kisfiam – mondta anyukám. – Ne idegesítsed, ne mászkálj a háza körül, ne feleselj, ne okozz neki bosszúságot, akkor nem lesz semmi baj.
– De anyukám, kicsit sem szeretem, és jó lenne, ha elköltözne innen. Ez a néni igazán gonosz.
– Nem gonosz, csak talán valami probléma gyötri, amiről te nem is tudsz. Egyébként nem olyan nagy baj, ha nem szereted. Fontos, hogy elviseld, és elfogadd olyannak, amilyen. Legyél udvarias, de főként kedves hozzá. Az talán elveszi a szomorúságát meg a mérgét.
Hát ezt nem hittem el, morogtam is valami ellenkezésfélét, de szerencsére anyukám nem hallotta meg.
Telt, múlt az idő, elmúlt a tél. Anyukám kis kertje tele volt már virággal, csak a néni kertje volt kopár. Úgy látszik, a virágok sem szerettek nála lakni. Örültem a tavasznak és boldogan futottam ki a kertünkbe. A néni pedig már a konyhája ablakából kiabálta:
– Gézengúz kölyök, hol van a kabátod? Megfázol és csak gondot okozol az anyádnak! Mikor tanulsz már rendet? Bezzeg, ha az én gyerekem lennél, bizony megtanítanálak arra, hogy mi a rend. Semmirevaló, rossz gyerek vagy!
Dühösen becsukta a konyhája ablakát és eltűnt a sötét házának mélyében.
Nem tudom, hogyan jutott eszembe az ötlet, mindenesetre jó néhány virágot letéptem anyukám pompás kertjében, aztán átszaladtam a néni házához és csengettem az ajtajánál. Nagy dühösen kinyitotta az ajtót és rám rivallt:
– Most meg mit akarsz? Az embernek egyetlen perc nyugta sincs tőled.
Nem ijedtem meg, hanem átnyújtottam neki a virágokat.
– Hát ez meg minek? – kérdezte, de azért elfogadta tőlem a csokrot.
– A virágok majd elveszik a néni szomorúságát és mérgét – mondtam.
A néni egy darabig csak nézett, aztán nagyon halkan így szólt:
– Köszönöm, kisfiam. Gyere be. Éppen most lett készen a vasárnapi süti, biztosan szívesen megkóstolnád.
Én pedig, miért is tagadnám, nagyon megijedtem, mert amikor felnéztem rá, akkor láttam, hogy a néni könnyezett! Öreg volt és felnőtt, és mégis sírt!
Igazán nem értem a felnőtteket…
Balogh Petres Judith
Tanmesesorozatunk itt olvasható harmadik részének utánközlése kizárólag a szerző nevének feltüntetésével (Balogh Petres Judith) és a forrás pontos megjelölésével (Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja) lehetséges.
Tanmesesorozatunk kiteljesítéséhez jókedvű adakozók segítségét reméljük. A programról bővebben itt lehet olvasni:
Csipetmesék, csapatregék programunkhoz támogatókat keresünk | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
Tanmesesorozatunk előző részei itt olvashatók el:
Csipetmesék, csapatregék | Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja (eletunk.net)
