Menü Bezárás

Illés Sándor: Az élet íze

Kesereg öregedő barátom a múló élet miatt, lám, milyen gyorsan szalad az idő, s mi csak tehetetlenül vergődünk a markában, békétlenkedve, hogy nem tudjuk megállítani. Belerohanunk a virradat nélküli éjszakába, s hiába szeretnénk megállni, megkapaszkodni valamiben, minden-minden kicsorog a tenyerünkből.

Hallgatom az öregek panaszát és tűnődöm magam is, mi enyhítené ezt a bennünk élő örökös szorongást. Talán a belenyugvás? A megváltoztathatatlan valóság? Mit mondjak? Kesergek én is. S azon se csodálkoznék, ha hangosan jajgatva perelnék a világgal. De minek?

Persze, hogy tudom: az időt nem lehet megállítani, hisz’ magam is érzem, egyre gyorsabban rohan. De azért én olykor meg-megállok ebben a nagy rohanásban. Mindig csak néhány percre, hogy érezzem az élet visszatérő, régi ízét, hogy visszaidézzek magamban egy-egy elröppent pillanatot, mert csak így lehet kibírni az elmúlás felé tántorgást.

Sietve lépkedek a múltkor is a trolimegállóhoz, hogy felkapaszkodjam a 75-ösre, de amikor a Városliget sarkára érek, hirtelen elbódít a virágzó hárs illata s felszikrázik előttem egy régi nyár.

Hagytam elmenni a trolibuszt, bár nagyon siettem. Leültem a nyeszlett padra, behunytam a szemem és a nap felé fordított arccal visszatekintettem a múltba. Eszembe jutott, hogy ezekkel a ligeti hársfákkal egy időben virágzik a hárs a Tisza partján is, nálunk, otthon, Temerinben, meg Újvidéken, meg Szabadkán, meg Topolyán, s Zentán és Zomborban, s akkor úgy éreztem, újra otthon vagyok. Abban a régi nyárban futok, meztéláb rohanok, szinte látom azt a szőke, szeplős gyereket, aki karikát terel maga előtt a porban. A réten a villogó nyárfák árnyéka alatt libaőrző asszonyok ülnek, varrogatva beszélgetnek.

Én meg Bakos Andrissal, iskolapajtásommal hársvirágot szedek. Nagy zsákba gyömöszölve visszük aztán az öreg Wiedrich patikusnak, aki örökös sábeszdeklivel a fején folyton orvosságok latin nevét motyogja maga elé az álomszagú patikában, ahol kilestük, amikor titokban ánizslikőrt iszik a patikuskisasszony a fiatal falusi orvossal. A hársfavirágért kapott pénzzel futunk a fagylaltoshoz, aki a templom előtt ácsorog, a torony árnyékában hűsöl, mert belefáradt már a csengettyűs kiskocsi tologatásába a fullasztó nyári melegben.

Érzem a fagylalt vaníliaízét is a számban. S hallom a múltból, hogy valahol messze, álmosítóan egy cséplődob búg, aztán zakatolva eldöcög a poros országúton a becseji autóbusz. Schossberger, a tojásos várja fonott vesszőkosarával a Csillag előtt, hogy felszálljon rá.

Ama régi nyár visszalengő ízével szálltam fel a következő 75-ösre. Derűs volt egész délelőttöm, régi arcok villantak fel olykor emlékezetemben, hallani véltem nagyapa régi intelmeit is, a Szüle siránkozását, hogy már megint milyen nagy a drágaság. Pedig abban az időben emlékezetem szerint nem is volt drágaság. Csak hát a Szülék mindig siránkoznak valamin. A körút sarkán egy pillanatra a távolba néztem, biccentettem, mintha az öreg Schossberger Árminnak köszönnék és intenék neki jó utat kívánva. A lányához utazott a becseji busszal. Bajusza sárga volt a pipafüsttől.

Egy másik esetet is elmesélek. Vonatoztam a múlkorjában, még a nyár elején. A Balatonra mentem, s utazás közben nézegettem az ablakból a határt, amely palettaként suhant el mellettem sok színével. A napraforgó térdig ha érhetett akkor, de a kukorica se volt nagyobb, mert a címere se látszott. A búza már szőkülni kezdett.

Jövök ugyanazon a vonalon visszafelé egy hét múlva, s hirtelen megdobban a szívem. A napraforgótáblában már vagy fél tucat érdeklődő, nagy virágtekintet nyitotta rám szőke pillájú szemét s engem nézett. Integettem feléjük és örültem. Tudtam, mire újra erre visz az utam, már ezer szem kíséri majd a vonatom, s ettől sokáig úgy érzem majd, hogy nem vagyok teljesen egyedül…

Lám, zökkenek meg, idáig érve: hisz’ ha gyorsan el is folyik markunkból az élet, a lepergő homokból mindig marad vissza néhány apró szemecske, amit érdemes felvillantani az emlékezés fényében. Ha nem is azért, hogy megállítsuk az időt, inkább csak, hogy az élet ízét kóstolgatva megőrizzünk emlékeink közül néhány kedves pillanatot, hisz’ ez is vigasz már az öregedő embernek, olyan, mint gyermeknek a játék.

És a játékot sosem szabad abbahagyni.

 

Illés Sándor újságíró, költő, író, műfordító 1914. február 12-én született Temerinben és 2009. július 8-án halt meg Budapesten. A középiskoláit és az egyetemet Belgrádban végezte. 1936–1941 között a zombori Új Hírek felelős szerkesztője, majd a Délvidék főszerkesztője volt. A második világháború alatt a keleti fronton haditudósító, a Honvéd című lap szerkesztője. 1945-től Budapesten élt. 1944-től a Szabad Szónak, 1949-től a Friss Újságnak dolgozott, 1950-től nyugdíjazásáig a Magyar Nemzet főmunkatársa volt. A veszprémi Új Hírek főszerkesztőjeként dolgozott 1992–1993-ban, 1992-től a Magyar-Horvát Társaság elnöke volt. Első verseskötete Csillaghullás címmel Újvidéken jelent meg 1932-ben. Azután számos regény, riport, tanulmány jelent meg tollából, több mint harminc kötetben. Szerb, horvát, szlovén és bolgár írók műveit fordította, köztük Miroslav Krleža, Ivo Andrić műveit ültette át magyarra. Számos díj, kitüntetés birtokosa.

A fénykép Csigó László felvétele