Jézus szembejött az üvöltöző, megvadult tömeggel. Szakadt ruhájú, tépett hajzatú fiatal nőt lökdöstek maguk előtt. Bárki szíve megesett volna a szerencsétlenen, ahogy durván taszigálták, jobbról-balról ütötték. Cikkcakkban tántorgott. Látszott rajta, hamarosan összeesik és kínzói lába alá kerül.
Jézus csendesen megállt a poros út közepén. Fölemelte a fejét és mintha kissé előrehajolt volna. Árnyalattal magasabbnak látszott, szálasabbnak, soványabbnak, mint máskor. Csak állt ott. A tömeg csúnya félkörben lelassult a nő körül, majd tétován megálltak. Ahogy lassan ide-odapillantottak egymásra, látszott rajtuk, őket lepte meg a legjobban a saját lecsillapodásuk. A morgás elhalkult. Ostoba csend vette át az uralmat. A nap változatlanul perzselte az üldözésben fedetlenül maradt fejeket.
Jézus csak az elmázolt arcú, síró nőre nézett, a tömeget teljesen figyelmen kívül hagyta.
– Béke legyen veled! – köszöntötte, mintha a Vízi-kapun belépve üdvözölné. Elképedés bénította meg a tömeget. – Mi történt? – kérdezte tovább jószívűen.
– Meg akarnak kövezni! – hüppögte csókos, cipóvá pofozott ajakkal.
– Mit tettél, lányom? – hallották elhűlve a rokonszenves, érdeklődő kérdést.
A nő alig észrevehetően fölegyenesedett, egyik lábát előbbre tette. Majdhogynem dacos tartást vett föl.
– Azt mondják, hogy házasságtörő vagyok! – vinnyogó zokogásba fogott.
– Igazat szólnak a vádlóid? – a hangja ugyanolyan barátságos, tűnődő maradt. A kérdésfeltevéskor a szemöldökei egy vonással közelebb kerültek egymáshoz. A hozzá legközelebb álló, dúlt arcú férfi magához tért merev bambaságából. Felordított és elrántotta a fejét. Hátranézett, mintegy biztatást, melléállást, támogatást kérve.
– Meglestük, rajtakaptuk! Amíg a férje a Kézművesőrségben gyakorlatozott, ez a cemende beengedte az elfüggönyözött házába a szembe-szomszéd fiatalembert. Régóta figyeljük ezt az aljas teremtést! Most aztán a kezünkbe került!
– Azt mondtad, teremtést? – szakította félbe Jézus halk, határozott közbeszólással.
– Miért, mit mondtam? – vált bizonytalanul reszelőssé a vádló hangja és körülnézett.
– Igen, azt mondtad, hogy teremtés! – igeneltek többen – Igen, azt mondtad.
– Így bántok Isten képmásával? Az Ő teremtményével? – hangzott szilárdan, alig észrevehető korholással.
– Törvény! – bődült el bikahangon a csoport közepén álló vaskos férfi. Többen bátorságra kaptak és belelovallták magukat az erőfitogtatás lendületébe. A helyzet tüzes tüskékkel telt meg. Kiáltozni kezdtek és előrenyomakodtak.
Jézus szelíden, megbocsátó derűvel megállította őket. Arcán végtelen tudás, szeretet és megértés fénylett. A nőhöz fordult, aki ráemelte maszatos, feldagadt arcát.
– A férjed nevetett-e veled a házasságotok alatt?
A kérdésre a tömeg, akárha római dárdaszúrás érné, felcsuklott és nyál jelent meg a szájuk szélén. A házasságtöréssel vádolt nő félrevonta arcából a zilált haját, vállára visszahúzta a letépett ruháját. Elnézett Jézus feje fölött, mintha az Égtől várná az igazságot. Így még senki sem kérdezte őt.
– Soha! – vágta rá még sírástól ráspolyos nyelvvel. – Savanyú uborka! – tette hozzá magyarázón. A tömeg megint dühbe jött.
– Gúnyolódni merészel velünk! Még hogy savanyú uborka! – kezdték az öklükbe tartott sárgás szikladarabokat méricskélni. A hátul állók nem értették a zajtól. Zavarosan kérdezgették az előrébb tolakodókat, fenyegetőztek.
Egyedül Jézus értette meg a nő szavait. Tulajdonképpen egyetlen szóval is tökéletes képet rajzolt a férjéről. A Mester kétszer egymás után, szinte csak magának, picikét bólintott.
– Vámszedő! – újabb vulkánszó a nő torkából. Végigtörölte vérző száját a fejkendője csücskével. Az arcán sóvárgás a kétoldalú igazság tisztaságára. – A lázadás leverése után belépett a Kézművesőrségbe. Hazahozta a fegyverét és az egyenruháját. Büszke arra, hogy levitézlett római mintájú fegyvert adtak a kezébe honfitársai ellen. Büszke az egyenruhájára, amely a Tizenharmadik Ikerlégió, a Legio Gemini jelvényeit majmolja. A megszállók – rikoltott föl, mire a tömeg ijedten meghullámzott – az aljanépből olyanokat választottak ki a Kézművesőrségbe, akik pár tetradrachmáért az édesanyjukat eladnák.
Ömlött belőle a szó, amit a tömeg támadása, úgy tűnt az előbb, örökre belészakaszt. Évek megalázó keserűsége került napvilágra. Már az sem érdekelte, hogy az elhangzott vádakat tölti meg újra szókimondó bűnökkel, újabb gyúanyaggal. Magával többé nem törődve, mindenről megfeledkezve széttöredezett, alig összefüggő szavakat lökött ki a semmibe, az életveszélytől töredék pillanatra megszabadulva. Vadul folytatta.
– Ezek a bitangok – megint egyedül Jézus értette, kire gondol – kétszeres elnyomók! A római fegyverek árnyékéban dölyfösen uralkodnak rajtunk. Ha kitakarodnának a megszállók, többé nem zsarolnának bennünket ezek a nyakunkra ültetett bábok. Délelőttönként a magas hivatalban rabolnak, délben kipihenik magukat, aztán elmennek a Kézművesőrségbe. Összetartás! – köpött a porba. – Ivászatot tartanak hadgyakorlat címén. Megszentelt ünnepeinket kisajátítják. Bíbortógás, egyenruhás rómaiakat hívnak meg a díszhelyekre, akik le sem veszik lószőrforgós sisakjukat, nem oldják meg Caligula saruikat.
Közben a rémült arcok kezdtek kiegyenesedni, a vállak és az ökölbe szorított kezek följebb emelkedtek. Váratlan mozgolódás támadt. Négy szigorú arcú aggastyán egy bolyban elkülönült a többiektől és lassan egészen előrehúzódott. Ruhájuk, szakálluk, fejfödő alól gondosan szakállukba fésült fehér hajuk tökéletesen rendezettnek tűnt. Olyan határozottan, méltósággal közeledtek, hogy a tömeg ide-oda ingott és szabad utat engedett nekik. Nagybotos vezetőjük odavágta botja végét a ritkás kövezethez. Az addig sustorgó, vitatkozó, morajló tömeg fölismerte csoportjukat és elhalkult. A dühödt koppanásra teljesen elveszítette a hangját.
A vénség a bunkós vége alatt jó fejhosszal megragadta a botját és félmagasra emelt karjával vadul Jézusra mutatott. Roskatag testét rázta a harag.
– Ki vagy te, ács fiaként ács? Nem tartozol az írástudók közé. Közénk sem! – csapott a földre. – Mi egyedül ismerjük és követjük kérlelhetetlenül őseink törvényeit. Mondsza csak, fizessünk adót a rómaiaknak? – bújt ki belőle a gondosan előkészített sunyiság. Diadalmasan a másik három társa felé vágott a szemével. Ők még közelebb húzódtak szószólójukhoz a törhetetlen igazságuk vastudatában. A megrettent tömeg a megszállók nyílsortüzét érezte a bordái között a rendkívül káros, felültető kérdésre. Amíg el nem hangzott, a hadonászó botot követték megbabonázott tekintettel. A bot megállt. Az ő agyuk is megtorpant.
Jézus figyelmesen végighallgatta. Várták, hogy tanújelét adja sarokba szorításának. Tanító barátságossággal megkérdezte:
– Van nálad pénz?
Az agg önkéntelenül, szinte ijedten az övéhez kapott. Aztán megnyugodva és kevély biztonsággal, szó nélkül leakasztotta tömött pénzes zacskóját. Először megvető mozdulattal Jézus lábához akarta hajítani a bőrerszényt, ám győzött benne a vagyona megvédésének hájas kapzsisága és tört mozdulattal visszarántotta a kezét. Beletúrt a csörgő, láthatólag egész kincset tartalmazó, kígyó alakú szíjjal lezárt zacskóba. Igazi aranypénzt vett elő és kevélyen fölmutatta. Elvakultságában is rájöhetett volna, amit a tömeg már megérzett, hogy hiába támad, Jézus már vezeti őt. Nem az idegen hadosztályok erejével, nem a Kézművesőrség ostoba kegyetlenségével. A házasságtöréssel vádolt nő érdeklődve szembefordult velük, olybá tűnt, hogy ők egymásra fenekednek. Néhány fiatal már vigyorgott a színjátéki fordulattól. Összehajoltak, vidáman pillantgattak a megcsontosodott, önhitt, rendpárti törvénytudókra. Azok azért csaptak le, mert bizton hihették, megvezetik Jézust és elveszejtik. Hiszen nincs számára kiút. Rábizonyítják az istenkáromlást. Megkövezik a házasságtörő asszonnyal együtt. Az sem baj, ha csak lázadást, adómegtagadó összeesküvést, izgatást lehet ráhúzni. Vastagon beárulják a Helytartóságon. A tetradrachmákkal tömött kostökök jó szolgálatot tesznek a hamistanúk toborzásánál. A rómaiak a görög tau betűt formázó keresztfáikra szegezik ezt a felforgatót. A Koponyák hegyén fogja végezni rövidesen, miután a Kézművesőrség megkínozza és félholtra korbácsolja. Vagyonelkobzást mondanak ki rá. Bizonyára él-hal a kincsekért, világéletében azt harácsolhatta. Hiszen állandóan kincsekről beszél a népnek. Tudjuk. Minden lépéséről tudunk. Micsoda csaló! kiadja magát orvosnak! Elképesztő vagyona lehet, ha egész országban napidíjat, megjelenési pénzt fizet a tömegeknek. Külön fizet a színészeknek, hogy holtnak tetessék magukat és ő föltámasztja őket. Meggyógyítja ránézéssel a bénákat. Csak tudnánk nyomára bukkanni a trükkjeinek. A felfogadott embereink képtelenek rájönni, nemhogy utánozni. Pedig az lenne a nevetségesen egyszerű ellentámadás. Dühítő, hogy ilyen nyámnyila besúgókat kell fizessünk évszámra! A farizeusok szószólója vicsorgott. Magasra tartotta az aranypénzt és diadalmasan rázogatta. Megfelelt a kérdésre szavak nélkül, egyszerű, lenéző pénzfelmutatással. Jézus szánakozva nézte.
– A római császár képmását gyűjtöd halomba otthon az olajoskorsóidban. És te beszélsz az adómegtagadásról. Adjátok meg Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré.
Az olajoskorsók említésekor tűzvörössé vált az elöljáró feje és megszédült. Ki árulhatta el a titkot? Azonnal új rejtekhelyet kell keressen az aranyaknak. És az adó! Miért is ment bele pont ebbe a vitába! Az eltitkolt, kizsarolt kincseket megtudja a negyedes fejedelem, a kegyetlen tetrarcha. Megtudhatják a rómaiak. A tömeg hahotájára kiment a vér a fejéből. Tántorogva kereste a hirtelen elvesztett lépéstámaszt. Az előbb még megvolt. Három társa hamarabb tért magához. A vesztes csatából menekítették elöljárójukat. Ameddig azt hitték, nyerésre állnak, bátran kiálltak mellette. Most a legközelebbi választásra gondolva mindhárman a bársonyszékre gondoltak. Biztos nem a most levitézlett korelnökük ül majd benn. Igen ám, de a szék csak egyszemélyes. Ahogy menekülőre fogva ki akarták hurcolni a tömegből az elöljárójukat, már egymásra is gyanakodva figyeltek. A vénséges vénember váratlan erővel kiszakította magát a támogató kezekből. Megfordult. Csodák csodája, olyan biztosan állt az eddig rogyadozó lábain, hogy az emberek elismerően mutogatták egymásnak a megtáltosodott vádlót.
– Kövezzétek meg a házasságtörőt! Engedelmeskedjetek szent törvényeinknek! Ha nem teszitek, lesújt rátok a rettenetes és bosszúálló Isten teljes haragja! Kövezzétek meg azt is, aki a védelmébe vette a halálos bűn elkövetőjét! Kövezzétek meg Jézust!
A tömeg a Kézművesőrség rugalmas ütőbotjaival megannyiszor kapott már a hátára, fejére a kiadott tömegoszlatás parancsra. Most végre ők üthetnek valakit. Kockázat nélkül, névtelenül. A kijelölt áldozataik vissza sem vághatnak.
Jézus arcán látszott a fájdalom az emberiségért.
– Álljon elő, aki először dob követ a bűnösre!
Mozgolódás támadt. Először fölélénkült, majd szégyenlősen, tétován alábbhagyott a tömeg hullámzása.
– Bűnt követ el, aki már gondolatban végrehajtja. Lehet szóval és végül lehet cselekedettel elkövetni a bűnt. Ha gondolatban meghemperegtél a pocsolyában, már nem vagy tiszta.
Hangját harangzúgásként a leghátsók ugyanolyan tökéletesen hallották, mint a közvetlen közelében álldogálók, pedig halkan, mintegy magának beszélt. Nem vádolta őket, csak kérdezett.
– Az vesse rá az első követ, aki maga soha nem követte el gondolatban, szóval, cselekedettel azt a bűnt, amivel őt megvádolták.
Az elöljáró szeme olyan megdöbbentően tágra nyílt, mintha befogná az egész világot. Pedig nem fért bele semmi, csak rettegés, hogy az a szolgáló lány. Meg kint a szőlőskertben a másik. Meg a várfalakon túl az az alkalom nemrég. Mindez ráomlik. Mindent tudnak róla. Ez a vég.
– Vigyetek! – csöpp dallamot sem mutatott a hörgése. Nehezen vonszolták az aggastyánt. A tömeg, mint akiknek megtiltották, hogy egymással beszéljenek, leforrázva, egyenként, legyező alakban távolodott.
A tanítványok, akiket a Mester palántaültető mozdulatokkal intve hátrahagyott, beérték. A házasságtörő nőhöz fordult, aki megbabonázva, mozdulatlanul állt. Most ért vissza az életbe. Jézus szelíden elküldte.
– Menj békével és többet ne vétkezzél!
– Mester! – esengett a nő –, hadd kövesselek Téged!
– Ha tiszta szívvel jössz, hozd magaddal a férjedet is.
– Nem merem! Megöl engem és Téged is. Hiszen mondtam, hogy ellenünk kapja a fizetését és a kiváltságait.
– Egykor szeretted, egy test, egy lélek voltatok. Hozd el őt!
– Megöl Téged, Mester! Féltelek, nagyon féltelek.
Jézus lassan körbe mutatott. Belefoglalta a távolban vontatottan eloldalgó hátakat, a Tizenkettőt, a sivatagi tájat gyilkoló napot és a bűnét levető nőt.
– Tudd meg, lányom, a szeretetet nem lehet megölni. Látod, te is élsz és engem sem bántottak.
Elfelhősödött homlokkal, szomorúan, a tanítás vágyával mondta:
– A búzavetésbe gyakran konkoly keveredik. Rácsavarodik a büszke, éltető növényre, lehúzza a kalászt. Megfojtja. A lelkek éjszakájában ártó kezek szórják szét a megtévesztés konkolyát, amelyet a tiszta búzához hasonlatosra festenek.
Az újjászületett nő összetörve elindult. Nem állta meg és visszanézett. Jézus utolsó istenhozzádként vigasztaló szavakat röpített utána.
– Bármikor megtalálsz engem, én veletek maradok a világ végezetéig.
A sok tanítvány között szerényen, a Mester hívó szavát követve ott ballagott Máté, aki felborította az igazán fényes megélhetést jelentő vámszedő asztalát és jött és evett az öt kenyérből és fényes lélekkel jegyezte a tanításokat. Csendesen megszólalt.
– Jómagam ugyanúgy nagyobb vámot szedtem a törvényesnél, de ennek az asszonynak a férje mindenkin túltett. Kevésnek találta a zsíros állását, a Kézművesőrség egyenruhájában parádézott közöttünk. Még mi is megvetettük.
Jézus tekintetére abbahagyta. Pedig maradt benne még mondanivaló és önmagán messze túlmutató féltés.
(Kozma Imre atya miséje után álmodta: Bándi Kund)
