Menü Bezárás

Mustos Edit: A békesség és biztonság kincsei (Mese)

Az Angyal speciális küldetésen vett részt, így Virgonc egy ideig egyedül maradt. Helyesebben mondva nem volt egyedül, sosem volt egyedül, de néhány napig nélkülöznie kellett legjobb barátja társaságát. Virgonc azonban nem szomorkodott, inkább úgy döntött, felkeresi egyik fiatal földlakó barátját. Természetesen ehhez emberi alakját kellett magára öltenie, de ennek szokásos módját már karácsony óta ismerjük, a részletekkel nem akarok untatni senkit.

Az alakváltás most is pillanatok alatt megtörtént, s Virgonc mielőtt a házhoz vette volna az irányt, szeretett volna kicsit tájékozódni, hogyan megy mostanában a földlakók sorsa. Az információszerzés nem bonyolult mesterség, csak nyitott szemmel, nyitott füllel és nyitott szívvel kell körültekinteni. Ezzel a lelkülettel indult útnak, de minél több időt töltött a földi hírek begyűjtésével, annál komorabb lett az arca. Háborún, vérontáson, gyűlölködésen és mások kizsákmányolásán kívül alig érkezett némi pozitív hír. Még neki is nehezére esett összeszámolni a harcokban, erőszakban, fegyveres konfliktusokban élő emberek számát. Egészen belefáradt a szinte véget nem érő számolásba. Zúgott a feje, forgott vele a világ, és egyre sápadtabb lett a tragédiák sokaságának hallatán: a számára oly kedves és szép Kék bolygó lakóinak egynegyede, kétmilliárd ember jelenleg konfliktus sújtotta területen él. Virgonc alig állt a lábán, le kellett ülnie. Elvonszolta magát az első parkig, hogy egy padon megpihenhessen. Becsukta a szemét és próbálta visszanyerni békességét.

Az őszi reggeli levegő hűvös volt, de a nap sugarai jólesően simogatták szelíd arcát, s mélyen magába szívta a nedves föld és a harmatos virágok illatát. Elidőzött a csendben. Amikor újra kinyitotta a szemét, homályosan, a naptól elkápráztatva Szent Ferencet látta maga előtt ragyogni. Döbbenten hunyorgott, hirtelen nem tudta, hol is van. De ahogy kezdte megszokni a fényt, rájött, hogy csak emberi kéz által alkotott szobrot lát maga előtt, ami érkezésekor még árnyékba burkolózott, s elkerülte figyelmét. Virgonc közelebb lépett. A Szent életnagyságú szobrát kőállatok sokasága övezte: lábánál egy kőfarkas pihent, földig érő habitusa redőinél egy kőnyúl szimatolt, karjával pedig egy kőőzgidát ölelt át. A szoborcsoport békét sugárzott. Olyannyira, hogy egy pillangó szállt a gidára, s hosszú percekig sütkérezett langyos kőarcán. Virgonc pedig önkéntelenül is énekelni kezdett:

„Tégy engem békéd eszközévé,
Hol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek;
Hol neheztelés, békességedet;
Hol széthúzás, egységedet!

Tégy engem békéd eszközévé,
A kételkedés helyett hitet vigyek;
A kétségbeesés helyett reményt;
A sötétségbe fényedet!”

Mire az ének végére ért, újra megnyugodott, és elhatározta, hogy a földlakók között ő is a béke eszköze lesz, kicsi barátjának is – akihez indult – példát mutat. Búcsút vett Szent Ferenctől és az állatoktól, s meg sem állt a kapuig.

Fiatal barátja kitörő örömmel fogadta.

– Játszunk? – kérdezte szinte azonnal, ahogy Virgonc belépett az ajtón. Tudta, hogy most hosszabb időt fog vele tölteni: játszanak, kirándulnak, tanulnak, muzsikálnak együtt.

– Szívesen! – válaszolta Virgonc. – De előbb fejezd be az ebédet, nehogy kihűljön!

A kisfiú izgatott volt, legszívesebben azonnal játszott volna, de inkább szót fogadott és mind egy szemig bekanalazta az ételt. Aztán kezdődhetett a játék.

Virgonc látogatása mindig kivételes és különleges alkalomnak számított, s most is értékes, tartalmas, örömteli órákkal ajándékozták meg egymást. A gyönyörű őszi napsütésben több időt töltöttek a természetben. Hosszú sétájuk egy erdőszéli Mária-kép mellett vezetett el. Bár kerítés vette körül, s úgy tűnt, zárva van, a kis oldalajtón csak egy reteszt kellett eltolni, hogy bejussanak. A gyermek Jézust kezében tartó Szűzanya képe előtt egy pad volt, hogy a fáradt vándor leülhessen megpihenni, fohászkodni.

– Bemenjünk? – kérdezte a kisfiú.

– Be – vágta rá gondolkodás nélkül Virgonc.

Leültek a padra egymás mellé, s néhány pillanatig szótlanul nézték a Gyermeket és Édesanyját. Virgonc fejében még mindig a háborús hírek forogtak, de kis barátja elől gondosan elrejtette a benne kavargó érzéseket.

A csendet a fiúcska törte meg:

– Imádkozunk?

Virgonc nagyon megörült a kérdésnek és azonnal válaszolt:

– Igen.

– És kiért?

– Az élő és elhunyt szeretteinkért és a békéért.

S a kisfiú, mintha csak kilépett volna ebből a világból – a járókelőkről tudomást sem véve –, hangosan mondta a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Virgonc szívét melegség töltötte el, hogy egy gyermekkel imádkozhatott. Számára ez volt az igazi béke.

Milyen egyszerű lenne a világ, ha mindenki a maga környezetében törekedne békét teremteni! – tűnődött magában, mielőtt elindultak hazafelé.

Közeledett a búcsú ideje.

– Mikor jössz el újra? – kérdezte a kisfiú.

– Még nem tudom. De igyekszem minél hamarabb.

Kis barátja az útkereszteződésig kísérte Virgoncot, s hosszasan integetett, amíg el nem tűnt a szemei elől.

Virgoncban a háborús hírek borzalmai okozta szomorúság és a gyermekkel töltött órák örömének érzései keveredtek. Most, hogy újra egyedül volt, eszébe jutott, hogy az Úr ígéretet tett népének Jeremiás próféta által, hogy a pusztítás után megmutatja nekik a békesség és biztonság kincseit. Szívében azzal a kéréssel tért vissza, hogy a földlakók minél hamarabb részesüljenek ezekben a kincsekben.

Képek és szöveg: Mustos Edit

1 Comment

  1. Cecilia Daniel

    Tudom hogy kreatív vagy de hogy ilyen tanulságos mesét is szerkesztesz…?
    Én is azt kívánnám hogy a “földlakók” minnél előbb elnyerhessék a békesség kincsét. De sajnos ezért még sokat kell imádkozni…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük