1920. december 21-én született. Nagybarcán, szülőfalujában születésének 100. évében az emlékét ápoló helyi alapítvány, a Kecskési Tollas Tibor Emlékére Alapítvány, a Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány – amelynek maga a költő is alapítótagja volt az 1990-es évektől – emlékünnepséget tervezett erre az alkalomra. Ekkor rendezték volna meg – immár 24. alkalommal – az 1997-ben, a költő halálának évében elindított Tollas Tibor Szavalóversenyt. A határon átívelő kulturális esemény sok fiatallal ismertette, ismerteti meg Tollas Tibor költészetét.
A Lakiteleki Népfőiskola Alapítvány támogatásával az az emléktábla is elkészült, amely a szülőház falán hivatott hirdetni, hogy itt született, itt élte gyermekéveit Tollas Tibor. Az épület ma már emlékházként működik, könyvtár, kulturális események, közösségi találkozások színtere.
A jelenlegi egészségügyi helyzet nem teszi lehetővé, hogy méltó módon megrendezhessük az ünnepi emlékezést, de reméljük, erre hamarosan sor kerül.
Addig is emlékezzünk! De miként? Olvassuk a költő verseit, amelyekben saját érzései, élményei mellett egy megpróbáltatott nemzedék sorsát is elénk tárja. Börtön, háború, levert szabadságharc, idegenbe kényszerült élet tanulságai ezek a verek.
Ismerjük meg Tollas Tibor veseit! címmel online lehetőséget hirdetett a helyi, nagybarcai alapítvány: a versszeretők az otthonukban elmondott Tollas Tibor-verset elküldik az alapítvány részére. A beérkezett anyagokból tévéfilm-összeállítás készül.
Az Éltető Lélek Irodalmi Kör Egyesület Tollas Tibor – a nemzetőr című verses irodalmi összeállítását DVD-formátumban kikölcsönözhetik a helyi könyvtárból azok a nagybarcai idősek is, akik még személyesen találkozhattak 1994-ben a hazalátogató költővel. E találkozás fájdalmas, egyben édes volt.
Az 1947-ben hamis vádakkal letartóztatott költő a kiszabott tíz év büntetésből kilenc évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltött. Bár 1956 júliusában a politikai perek felülvizsgálatakor több társával együtt szabadult, de némi óvatosság sokáig beárnyékolta személyét, költészetét.
A költő így vall ezekről az időkről: „Különös iróniája a sorsnak, hogy a szabad világban megjelent verseim – akár a börtönben írottak – eddig csak »csempészáruként« jutottak haza. Nagy elégtétel viszont számomra, hogy az ’56 után felnőtt fiatal »búvópatak-nemzedék«-nél visszhangra találtak ezek a versek. A Sors ajándéka, hogy közel félévszázados hazai hallgatás után most már szabadon is eljutottak verseim az otthoni olvasókhoz.” Sok-sok évtized elteltével versei után az alkotó is hazajutott.
Az édes-fájdalmas hazatérést álmodja meg Hazafelé című versében.
Tollas Tibor: Hazafelé
Ismerek minden útkanyart,
Mely anyámhoz visz, hazatart.
A vaksötétben is hiszem,
Hogy nem tévedne el szívem.
Mint az iránytű, úgy mutat
Mindig haza és jó utat.
Más irányt nem is keresek,
Mert mágnese a szeretet.
Nem vibrál a tű töve,
Mert anyám annak sarkköve.
A térképen csak pár vonás:
Vadna, – utolsó állomás,
A bakter vígan rámköszön,
Ölemben látja örömöm
Piros batyuját: szívemet, –
Anyámhoz ezzel sietek.
Egy órányira kis falunk,
Ha gyalogosan ballagunk.
Cudar a sors és fukar is,
Télen drágább a fuvar is.
Szánkó helyett hát talpamon
Szívem csengőit hallgatom.
Könnyű annak a hó, a sár,
Akit az anyja csókja vár.
Fönn ezüst húr a vezeték,
Viszi híremet messze szét.
Fehér papíron távirat,
Betűzi, – Jön már a fiad – !
Kottái élő verebek
Kottázzák ki a nevemet.
Két oldalt hosszú jegenyék,
Rajtuk a holdnak szeme ég,
Mint égből cseppent jégcsapok,
Fölismernek, hogy én vagyok.
Tudják, hogy merre, mért megyek,
És mint a gyertyák fénylenek.
Égő gyertyák közt fut a „szán”,
Csillag ragyog az utasán.
A híd mint fényes, nagy bogár,
Hogy házán megyek, megcsodál.
Alatta ezüst gyík szalad,
Falunk patakja, Bán patak.
Anyjához siet, hol a hó
Alatt pihen a hű Sajó.
A hídon túl már int Gömör.
Mint szép leány, úgy könyököl
Kék ablakán a Felvidék,
Nékem mutatja fel szívét.
Hiába hívsz most szép leány,
Borsodban anyám vár reám.
Kigyúl az ég és meghasad,
Most öntik Ózdon a vasat.
A hegytetőkről üzenet,
A Bükk gyújt örömtüzeket.
Fényét szívemre tűzi át,
Így várja vissza hű fiát.
A hegy karján, mint kisgyerek,
Falum megismer, integet.
Pólyája puha, friss, fehér,
A nénje húzta rá, a tél.
Ő is tisztába öltözött,
Mert tudták mind, hogy én jövök.
Kristály szikráz a hegyeken,
Csillámmal szórták be nekem
A háztetőket angyalok,
De én csak tovább szaladok…
Látszik a kapunk ide már,
Mögötte anyám szeme vár,
Minden gyémántnál ékesebb,
Minden csillagnál fényesebb,
A menny sincs soha oly közel,
Mikor az anyám átölel.
Vác, 1954