Menü Bezárás

Zilahi Nono – Versek és grafikák Kolozsvárról

Zilahi Nono: Fantazmagória

Ültem egy zimankós téli este
a promenád dérlepte padán,
s hesszeltem cidriző leveleket
a büszke nyírfáknak homlokán.

Figyeltem a bütykös gallyak táncát
szellő s fuvallat zenéjében,
és lestem egy idegen alakját
igaz szerelem reményében.

S a ködből kilépő ismeretlen
arcán virult tavasz zománca;
Elhaladt előttem sietősen,
s elfedte sűrű ködnek fátyla.

Szólóban, éjszínű sétatéren,
a feketére vénült padom
elhagytam, s lepihentem ernyedten
a nyirkos levélzetpamlagon.

Félálomba’ láttam visszatérni,
és levetni a köd-kabátot.
Jött örök-éjt velem átmulatni,
s elcsenni ultimate álmom.

 Zilahi Nono: Reinkarnáltan

Vágytam éjszínű életen át
szerelemtelen, hiú szívekre,
úgy áhítva, miként fényárt
bábból föltámadt éjjeli lepke.

De metamorfizált lényem kínálta
szerelem ellöki már a húst,
és ó létem hantját taposva-áldva
újjáéledek, mint glóriás fétus.

Ha a vádlott INRI jeligét
majd rám csókolja a világ
élettelen is halhatatlan lét
koronázza
vétlen csonkjaim diadalát.

Poraimból visszatérten
Hanyattathatok, mint sáska,
de a baál-imádó tévelygőknek
rámutatok
az igazi Messiásra.

 Zilahi Nono: Ad infinitum memento mori

Passzív polaritású mélabús szemed
lagunáján a becsvágy fodrokat nem bőszít,
s mint fekete ajkú kagyló irizáló gyöngynek
menedék… éppúgy hangának az izolált kőszírt.

……………………………………………

Míg én az önkívületbe ejtő csendbe’
létezésem határait feszegetem.
Nyakékem a magány szegecses, fojtó nyakörve,
hordom, – mint tetemvázamon a húsom, – szüntelen.

A nihil sliffere alá rejtem lényem,
szólóban, perisztaltikusan vonaglok
és beleringatom magam álmába a végnek…
áldatlan gúzs e kórság, hogy magam túsza vagyok.

Bús percek közt sínylődve telnek el órák;
gáttalan posványba abszorbál az idő,
oly’ átokverte e hitvány, offenzív valóság,
hogy meghalnom korai, szeretnem viszont késő.

Zilahi Nono: Marcangoló prema

Thoraxom már szerelmed hűlt helye,
bár gyötrő óhaja kísértget, fojt,
mert megálmodtalak magamnak téged
a káma áldatlan éjeket olt.

Kerestem,- akár vergődő lepke
tömény petrichortól kéjittasan,-
tested, a megérlelődött tölgyem,
melyben örökbús koporsóm fogan.

Csak úgy szerettél, mint temetetlen
holtszavút vad keselyű szeretne,
e gólem-centrikus világképben
éltető húsomból tort rendezve.

DE
keserű, áporodott véredbe
fúltál, mert orv keselyű azélet;
S én már vágyaim ellen fölvértezve
szerelmet csak másoknak remélek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük