Trianon103/93*
1941-ben, tavasszal Délvidéket megint Magyarországhoz csatolták. Ettől kezdve a mindennapjaink megváltoztak, az életünk normális körülmények között folyt. Apám és a testvére, Feri bácsi hazajöttek a háborúból, ahol a jugoszláv királyi hadsereg katonáiként szolgáltak, és folytatták a bevonulásuk előtti munkát a műhelyben. A magyar hatóságok elismerték apám szakmai képesítését. Volt, amit ennünk, volt ruhánk, megszűnt a háborús időszak alatti nélkülözés.
Ősszel óvodás lettem, noha már ötéves voltam. Itt együtt voltam a többi szomszédgyermekkel, akikkel később egyszerre mentünk az iskola első osztályába.
Az amerikai Halloweent mi nem ismertük akkor. De november 1-jén megünnepeltük Mindenszentek napját, november 2-án a halottak napján pedig virrasztottunk. Koszorúkat rendeltünk a halottainknak, ezeket a hideg veranda padlóján tartottuk egy-két napig és a virágok illata belengte az egész lakást. Halottak napja estéjén kivittük a koszorúkat sok-sok gyertyával együtt a Szent Rókus temetőbe, ahol a hozzátartozóink nyugszanak. Az egész temető ragyogott a sok apró gyertyalángtól, miközben imádkoztunk. A temető kapujában frissen sült gesztenyét vettünk, amit aztán hazafelé ettünk meg.
A Mikulás is mindig izgalmas esemény volt. A Mikulás nem azonos az észak-amerikai St. Nick-el. Nálunk külön ünnepe van december 6-án. Élénken emlékszem minden mikulásestére, egészen 1944-ig, amikor minden felborult. A kirakatok ablakában megjelent a sok finomság, a csokoládémikulások tömege, a sok érdekes játék. A Fő utcán volt a Stühmer cukrászda, a Meinl kávézó és a Racics-féle csemegebolt, amelyeket kidíszítettek. Sötétedéskor az ablakaikban piros fényű égők gyúltak ki, és ettől minden olyan titokzatossá vált. A mikulásest hagyományos kelléke volt a dió, a füge, a datolya, az alma és a narancs. Szüleink a Fő utcán sétálva megvették a kis tasakokban árult sültgesztenyét, amit én nagyon szerettem. A Fő utcán volt a Fehér Drogéria is, amelynek az ablakai tele voltak különféle játékokkal. Paradicsomi látvány volt nekünk, gyermekeknek.
Szüleim elvittek a Sloboda Szálloda, magyar nevén a Vadászkürt mikuláspartijára, ahol a többi gyermekkel együtt vártuk a Mikulás bácsi érkezését. Két fekete Krampusszal jött, akik tulajdonképpen az ördögfiókák voltak, és virgáccsal körbeszaladgálva riogattak, hogy megbüntetnek, ha rosszak leszünk. Mi visongtunk, és nagy örömmel vettük át az ajándékokat a Mikulástól.
Ez volt az utolsó Mikulásparti a városban.
A legizgalmasabb mindig december 5-én este a Mikulás érkezése otthon. Ilyenkor a konyhában ült a család. Az ablakunk az udvarra nyílt, amelyikbe kiraktuk a fényesre tisztított cipőket. Anyám még egy kicsi kosarat kitett az ablakba. Hirtelen nagy hangon megszólalt egy csengő és a Mikulás komoly hangon felszólított, hogy térdeljek le. Aztán megkérdezte, hogy jó voltam-e és imádkoztam-e. Remegve engedelmeskedtem neki, mindenre igennel válaszoltam, és akkor el kellett neki mondanom a Miatyánkot. Amíg én imádkoztam, addig ő berakta az ablakba helyezett kosárba a finomságokat. Aztán meghagyta, hogy legyek szófogadó fiú, és nagy csengetve eltávozott. Csak akkor néztem meg, hogy mit hozott, és persze nagy mohón nekiestem a csemegézésnek.
Alig néhány nap múlva édesapám nagyon izgatottan, sőt felháborodott hangon mondta, hogy a japánok bombát dobtak Hawaii-ra, ami azt jelenti, hogy muszáj lesz belépni a háborúba, ami rettenetes dolog (ez volt 1941. december 7-én a Pearl Harbour-i japán bombázás). Nem voltam biztos abban, hogy ez mit jelent, de annyit megtudtam, hogy van egy hely, amit Amerikának hívnak.
Édesapámnak járt a National Geographic folyóirat és a Mechanix Illustrated, amelyeket rendesen olvasott angolul. Szerettem a képeket nézegetni azokban a lapokban. Később is lapozgattam őket, miután megtanultam olvasni, bár a nyelvet nem ismertem, csak a helyek neveit tudtam kibetűzni. Még ma is emlékszem a Westpoint Katonai Akadémia képére például.
Apám hallgatta a rádió rövidhullámú adását – ami tiltott volt –, hogy értesüljön a nagyvilág eseményeiről. „A gyönyörű Hawaii-t tönkretették. Mindig szerettem volna elmenni oda”, mondta édesanyámnak. S még hozzátette: „Most bánom, hogy nem vándoroltunk ki Kanadába, csak beszéltünk róla.” Néhány esztendő múltán bukkantam rá Klondike és Yukon témájú könyveire.
Pár hétig ez volt a napi téma, amiről beszélgettek a nagybácsikkal és nagynénikkel. Mind azt mondták, hogy most már, ha az amerikaiak is belevegyültek a háborúba, nem lehet győzni. Az első világháborút is amiatt veszítettük el, hogy Amerika legyőzött mindenkit. Két olyan óriás között, mint Amerika és Oroszország, a dolgok nagyon rosszra fordulnak.
Édesanyám sokat sírt. Már előre félt, hogy édesapámat és a többi rokonférfit nemsokára behívják.
Végre eljött 1941 karácsony nagyhete. Nagy izgalom előzte meg. Megvásároltuk a fenyőfát és a hideg üvegverandán tartottuk. Édesanyám napokon át sütött-főzött. Nagyon szerettem kinyalni a krémes edényeket, amelyekben a sütemények töltelékét kikavarta, és mindig én kaptam meg a szeletelés után visszamaradt sütivégeket is.
Magdus nagynéném velünk lakott. Anyám legfiatalabb húga mindössze 14 éves volt, amikor nagymamám meghalt 1935-ben, ezért anyám nevelte fel. December 22-én volt a születésnapja, de később ünnepeltük.
Karácsony előestéjén édesapám a templomba vitt (a kéttornyú Szent István-templomba mentünk, amelyet 1904-ben építettek, abban az évben, amikor édesapám született, a nevét az első magyar királyról kapta.) A Karmelita Rendhez tartozott, amelynek papjaival édesapám barátságban volt. A templom bejáratánál jobbra van egy terem, amelynek ajtaja tárva volt karácsonykor, hogy láthassuk a betlehemi jászolt a Kisdeddel. Csodálatos színben ragyogott az egész jelenet.
Távollétünkben édesanyám feldíszítette a karácsonyfát. Sötétedés után értünk haza, és mindjárt asztalhoz ültünk, hogy elfogyasszuk a hagyományos ünnepi vacsorát, ami alatt én nagyon izgatott voltam. Alighogy véget ért az evés-ivás, megszólalt egy üvegcsengő. Anyám kiszaladt, hogy megnézze, nem az angyal érkezett-e meg a karácsonyfával és az ajándékokkal. S valóban az járt ott, újságolta nagy örömmel. Az ajándékok közül a legjobban életem első meséskönyvére emlékszem, aminek a címe az volt, hogy Sok, sok mese. Még ma is őrzöm azt a könyvet egy krémszínű kis repülőgéppel együtt, ami a Boeing Stearman modell alapján készült.
Most eszembe jut az előző esztendő karácsonya. 1940-ben egy Dux Baba vetítőt és benne egy filmet kaptam ajándékként. A fehér-fekete rajzfilmen egy sereg állat kergette egymást és bukfenceztek összevissza.
Végül az izgalomtól kifáradva, apám meseolvasása közben estem bele az ágyba. Szüleim elmentek az éjféli misére, engem Magdussal hagytak.
Karácsony napján az egész rokonság ünnepi ebédre gyűlt össze, ami a késő délutáni órákba nyúlt.
Karácsony másodnapján az egész család a közben újra megnősült nagyapámnál ebédelt. Ekkor ünnepeltük Magdus 20. születésnapját is, felköszöntöttük az Istvánokat és a Jánosokat. Ilyenkor a nap közös éneklésben végződött. Nemcsak magyar, hanem bunyevác (horvát) karácsonyi énekeket is daloltak, mert nagyapám felesége, Mari néni bunyevác volt. Mi, a hat unokatestvér rendkívül élveztük ezeket az ünnepeket.
Ez volt édesapámmal a legutolsó karácsonyunk.
1942 karácsonya már nagyon nyomott volt. Néhány apróság mellett ekkor kaptam meg Aesopus meséit, amit szintén megtartottam a mai napig. De nem volt ünneplés. A frontról a levelezőlapok édesapámtól megkésett postai dátumot mutattak, így a november 3-án írottat csak november 12-én tették postára, a november 18-án keltezettet december 20-án, együtt a december 11-ivel. Megszakadt vele a kapcsolat, a frontról pedig egyre rosszabb hírek érkeztek.
Aztán, mielőtt a legutolsó tábori lapot megkaptuk volna, bekövetkezett a voronyezsi áttörés 1943. január 13-án. Ezt ugyan a magyar kormány eltitkolta, de a hírek terjedtek. A háború befejezésekor édesapámat halottnak nyilvánították. A jugoszláv törvényszék feltételezések alapján 1943. január 31-t írta be az elhalálozás időpontjaként. Ez azt jelenti, hogy amikor megkaptuk tőle az utolsó két lapot, már nem is volt életben.
Angolból fordította Dancs Rózsa
(Forrás: Kalejdoszkóp – Magyar–angol kulturális folyóirat, Toronto/Kanada, 2009. 11–12. szám, 9–11. old.)
Telch György (1936–2020)
1936-ban született a vajdasági Zomborban, kisgyermekkorát is ott töltötte. Amikor szülővárosa jugoszláv fennhatóság alá került, a család az emigráció mellett döntött. A távoli Kanadába készültek, több ezer kilométerre az otthontól, messze az ismeretlenbe. Ez a hely mégsem volt ismeretlen számára: kedvenc ifjúsági indiánregényei a földnek ezen a részén játszódtak, így izgalmas kalandként fogta fel az utazást, egy új expedícióként. Tinédzserkorát a Sziklás-hegység szomszédságában fekvő varázslatos kisvárosban, Medicine Hat-ban, majd életének meghatározó részét az Ontario-tó parti városban, Torontóban töltötte. A szeme előtt változott a kisváros metropolisszá. Már a városban élt, amikor a mai North York területén farmok voltak és malmok őröltek a folyópartokon. Szemtanúja volt Kanada leglátványosabb építménye, a CN Tower építésének. Itt érte el karrierje legnagyobb mérföldköveit: dolgozott biztosítónál és professzora volt a Seneca College-nak. És itt találkozott élete párjával, Dancs Rózsával. Példamutató családi életet éltek és nevelték a gyermekeket, Tinkát és Tamást. Kanadai életük során sem asszimilálódtak teljesen a kanadai társadalomba, mindig fontosnak tartották a magyar gyökereiket. Gyuri bácsi is mindig aktív részese volt a torontói magyar közösségnek. „Nincs más haza, csak az anyanyelv” – ez a mottója a Kalejdoszkóp folyóiratnak, amelynek tulajdonosa volt – a folyóiratnak, amely 1998-as indulása óta egyedülálló értéket képvisel a diaszpóra magyar kulturális kiadványai között. A lap útját Rózsával közösen egyengették, számos irodalmi mérföldkövet értek el, hasábjain kortárs költők, írók verseit, prózáit is publikálták. A fordítások nagy része Gyuri bácsi munkáját dicsérte. 2020. május 7-i távozásával fájó ürességet hagyott maga után, de akik ismerték, optimizmusát, jó kedélyét, racionális világlátását, a család iránti elkötelezett szeretetét, végtelen segítőkészségét sosem feledik. (Vö.: Csibi Balázs, www.korosiprogram.hu)
A tartalom sorozatbeli elsődleges megjelenési helye: https://ujmisszio.hu/trianon-103-regmult-karacsonyok-emlekfoszlanyai/
* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
Az Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja kiadását gondozó Misszió Média Lap- és Könyvkiadó Kft. szervezésében és koordinálásával az idei év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti… fejezeteiből merítő, 103 írásból álló gyűjtemény. A cikksorozat ötven eleme a miskolci Új Misszió katolikus folyóirat nyomtatott és online kiadásában, más darabjai a torontói Kalejdoszkóp irodalmi-kulturális magazin internetes oldalán és az Életünk újság papíralapú változatában jelennek meg, valamennyi eleme pedig, sorszámmal ellátva, az Életünk újság webes felületén (www.eletunk.net) érhető el. A program együttműködő partnerszervezete a kanadai Kaleidoszkóp Hagyományőrző Klub, az újfehértói székhelyű Debreceni Magvető Alapítvány és a miskolci Új Misszió Alapítvány, támogatója pedig mások mellett a Bethlen Gábor Alap. A projektet vezeti és a cikksorozatot szerkeszti annak kezdeményezője: Varga Gabriella.
